Május 18-tól új igazgatója van a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének, Péterfy Gergely írót választották a könyves szakma élére ebben a sok szempontból megoldásokat igénylő helyzetben. Az új igazgatót kérdeztük a terveiről.
– Milyen programot nyújtottál be az MKKE-hez, melyek voltak a leghangsúlyosabb elemek?
Szó szerint ezt írtam:
arra fogok törekedni, hogy hathatósan képviseljem a könyves szakma érdekeit, a rendezvényeket, fesztiválokat új ötletekkel gazdagítsam, új támogatókat, szponzorokat szerezzek a MKKE működésének megkönnyítésére, folyamatos kapcsolatot tartsak a kultúrpolitika, az üzleti élet és a könyves világ szereplőivel, a hazai könyvszakma külföldi szerepléseit még eredményesebbé, átütőbbé tegyem, és hogy egyeztessek és békét szerezzek a különféle érdekütközések, konfliktusok esetén.
– Az MKKE alapításakor könyvkiadóknak és könyvterjesztőknek közel azonosak lehettek az érdekei, mára viszont erős üzleti feszültségek indukálódtak közöttük, ha csak a terjesztési százalékot nézzük, vagy azt, hogy egy könyv üzleti sikeréért igazából csak a könyvkiadókat terheli pénzügyi felelősség. Látsz ennek az azonos érdekképviseletnek valamilyen feloldását?
Ez egy olyan probléma, amelyet egyelőre nem lehet megnyugtatóan megoldani; nyilván csak akkor lehetne tiszta üzleti viszonyokat teremteni – ahol a kiadók a kiadással, a terjesztők pedig terjesztéssel foglalkoznak – ha ezt külön, új törvény szabályozná. Erre most nyilvánvalóan nincs esély, tehát ezzel a torz struktúrával kell együtt élnünk, és ezen belül kell élhető viszonyokat kialakítani. Sokat lendítene például, hogy ha a MKKE-n belül külön-külön platformot hoznának létre a kiadók és a terjesztők. Ki fog derülni, mekkora esély van erre.
– Véleményed szerint milyen úton lehet konszolidálni az Alexandra bedőlésével kialakult helyzetet?
Kocsis András Sándor, a MKKE elnöke egy hatpontos javaslatot küldött a Miniszterelnöknek arról, hogyan lehetne kirángatni a könyvszakmát a kátyúból. Azt javasolja például, hogy a sporthoz vagy a színházakhoz hasonlóan a kiadók is fogadhassanak be TAO pénzeket; hogy a kiadókat igazságtalanul sújtó iparűzési adót vezessék ki a rendszerből; javasolja a jelenleg mindösszesen 700 milliós NKA támogatási keret emelését – nevetséges, hogy miközben Kerényi Imre könyvsorozata vagy az Orbán János Dénes-féle KMTG százmilliókat kap, a teljes magyar könyvkiadásra (főképp a piaci alapon nem finanszírozható szakkönyvekre, verseskötetekre, fiatal szerzők munkáira) ennyi jut. Vagy ott van még az a javaslat is, hogy a pedagógusok évi 100 ezer forintért vásárolhassanak – könyvutalványból – könyveket: elvégre ez a munkaeszközük. De természetesen sokat segítene az is – ez már nem része a hat pontnak – ha a hatóságok a bűnösöket megtalálnák és az eltüntetett pénz nyomára jutnának.
– Íróként saját perspektívád van a könyves világra, és bár az írók érdekképviseletét az írószervezetek látják el, van-e olyan koncepciód, amire az íróknak is érdemes odafigyelni.
A jelenlegi helyzetben nem az írók érdekei vannak a legnagyobb veszélyben; a demokráciát és az emberi jogokat, de legesleginkább milliók társadalmi felemelkedését, sokaknál napi megélhetését fenyegeti végveszély.
– A mai magyar kultúrpolitika vadítóan torzítja a művészeti életet, pénzt pumpál a Művészeti Akadémiába, és azokba a szervezetekbe, amelyek számára szimpatikusak és hűségesek. Ennek a könyvkiadásban is érezhető hatásai vannak. Lehet erről új párbeszédet nyitni a kultúrpolitikával, vagy más irányokat kell keresni?
A rendszer lényegéből fakad a társadalom erőszakos kettéosztása „Ők”-re és „Mi”-re. A rendszer alapja az ellenségkép-gyártás. A kollaboráns művészeti szervezetek lubickolnak a pénzben, a többieknek éhkopp. Mivel ez a struktúra a rendszer alapja, csak a rendszerrel együtt lehet megváltoztatni. Mindazonáltal persze folyamatosan párbeszédet kell kezdeményezni és folyamatosan fe kell hívni a figyelmet a tarthatatlan igazságtalanságokra.
– A sajtóban megjelent publicisztikáid alapján karizmatikus személyiségnek ismerhetnek az olvasók, elég világosan elmondtad a véleményed a politikai és kultúrpolitikai folyamatokról. Igazgatóként ez meg fog jelenni a munkádban és a döntéseidben, vagy „kettéválasztod” magad?
A tárcaírással felhagytam néhány hónapja. Ennek praktikus okai voltak, tárcaírás mellett nem tudtam rendesen regényt írni, a gondolataimat eluralta az aktualitás partikularitása. Igazgatóként pedig ugyanaz az ember maradok, aki voltam, kíváncsian várom magam is, akad-e vajon olyan döntéshelyzet, ahol az önazonosságom veszélybe kerülhet.
– Mondhatni, írói pályádon exponenciális növekedésben hozta a sikert a Kitömött barbár. Ilyenkor kell elmenni igazgatónak?
Reggeli író vagyok. Amit nem írok meg reggel, azt délben, délután, este nem fogom már megírni. Ez alaptapasztalat önmagamról. A nap további részében bármit csinálhatok – ha azt el lehet választani a reggeltől. Ezért jobb, ha ez valami olyasmi, ami nem írással kapcsolatos. Ezért volt már terhemre a tárcaírás. Aztán meg: szeretek jönni-menni, beszélgetni, kíváncsi ember vagyok.
. Annak, hogy á sok szellemi erővel rendelkező zsidóság az irodalom terén csak reklám-silányságokat tudott termelni: nem csak racionalizmusa az oka. Racionális volt a római is, irodalma mégis világképletté lett. Legfőbb oka éppen az, hogy a zsidó írók mindenütt hazug alapra: más faj pszichéjébe, vagy egy gyökértelen „nemzetközi” ideológiába, hamis elvonásokra helyezkednek.
Minden egészséges faj magának épít jövőt, és amelyik faj hagyja, hogy egy másik faj életépítésének eszközéül használja fel, megérdemli az elpusztulást. De milyen propagandamunkát végez ezen a téren a magyar intelligencia: a magyar arisztokrácia és a magyar középosztály? Szabó Dezső
Az expressz asszimiláltak,
közül egyeseknek szerénytelensége és illetéktelen, nagyhangúsága némely magyar ügyekben természetesen nem ismer határt, ugyanúgy, ahogy a születési hibában szenvedő ember előkelősködése sokszor határtalan. Belőlük kerül ki az a dzsentroid típus, mely dzsentribb a dzsentrinél, az a honfi típus, aki hazafiasabb minden ősmagyarnál, belőlük kerül ki a fajmagyarság jogainak minden olyan türelmetlen hirdetője, akinek a fajmagyarsághoz faji alapon pontosan ugyanaz a kapcsolata, mint a tabu fajúnak . Faji hiányaikat úgy akarják eltüntetni, hogy faj magyarabbak akarnak lenni a parasztszármazékoknál, előkelőségi hiányaikat úgy, hogy dzsentribbek a valódi nemesnél. Minthogy őseikben nincs magyar vér, szüntelen harsogják a magyarkodó frázisokat. Olyan vendégek ők, akik meg részegedvén a vendéglátók szívességétől, tele szájjal hirdetik, hogy itt tulajdonképpen ők a gazdák és ők merik »félteni« a magyar fajtát például a fajmagyar parasztság választójogától. Szabó Zoltán