Komoly történeti munka, ugyanakkor elképesztően olvasmányos – informatív, szórakoztató és élvezetes. (The New York Times)
Alev Lytle Croutier (sz.: Izmir, 1944-) amerikai írónő azon kevesek közé tartozik, aki konkrét és pontos ismeretekkel rendelkezik a török háremek világáról. A Cser Kiadó gondozásában megjelent Hárem – A fátyol mögé zárt világ című kötet éppen ezért nem csak azok érdeklődésére számíthat, akik a televíziós sorozatokból szerezték ismereteiket az Oszmán Birodalomról, hanem azok is haszonnal forgathatják, akik valódi ismeretekre vágynak.
Nálunk most beleolvashatsz:
Szultána hercegnők
A szultán lányai az uralkodócsalád gyermekeivel és a gyermek odaliszkokkal együtt nőttek fel a szerájban. Fiútestvéreikhez hasonlóan pubertáskorukig a Palota iskolájában tanultak.
A legtöbb monarchiához hasonlóan a hercegnők házassága politikai ügy volt: a szultán lányainak és lánytestvéreinek is kiválasztotta a férjet – akinek a nagyvezír közvetítette a rendelkezést. Amint a reménybeli vőlegény megkapta azt, el kellett válnia összes korábbi feleségétől.
A 19. századig az volt a szokás, hogy a hercegnőket fontos államférfiakhoz adták feleségül, akik jóval idősebbek voltak náluk. Ennek következtében viszont sokuk egészen fiatalon meg is özvegyült. Nem egyszer a lányokat már 2-3 évesen eljegyezték. A szeráj feljegyzéseiben olvasható egy szép megemlékezés III. Ahmed szultán (1703–1730) lányáról, az ötéves Fatma hercegnő, és udvarlója, Ali pasa – egy középkorú férfi – esküvőjéről. A szertartás azonban csak szimbolikus volt, és a vőlegénynek még további 8 évet kellett várnia a tényleges házasságra. Amíg a lány el nem érte a pubertáskort, a férfi soha nem maradhatott kettesben a feleségével. Ezt a házasságot azonban soha nem konszummálták, vagyis nem hajtották végre, mert Ali pasa 7 évvel az első ceremónia után elesett egy ütközetben, mielőtt még a hercegnő elérte volna a megfelelő kort.
A 19. században a gyermekházasságok szokását megszüntették, és a lányok csak a pubertáskor elérése után házasodhattak. Egyes hercegnők még saját férjüket is kiválaszthatták, amivel az iszlám társadalom összes többi nőtagjánál nagyobb szabadságot élveztek. Voltak, akik szerelemből házasodtak, míg mások többször is férjhez mentek.
A szultánok bőkezűen áldoztak lányaik esküvőjére, a szultánák kelengyéjét pedig közszemlére tették. Helmuth von Moltke gróf, porosz katonatiszt így számol be Mihrimáh szultána esküvőjéről:
Tegnap (szerda, 1836. május 4-e) a hercegnő kelengyéjét átszállították annak új lakhelyére. A menet, amelyet lovasok őriztek és pasák vezettek fel, értékes ruhaneműkkel megrakott negyven öszvérből, sálakkal, szőnyegekkel, selyemruhákkal és egyéb holmival megrakott húsz kocsiból, továbbá háromszázhatvan hordárból állt, akik fejükön nagy ezüsttálcákat egyensúlyoztak. Az első ilyen tálcán a Korán egy pompás példánya volt, aranyba kötve és igazgyönggyel kirakva, utána pedig ezüst székek, üstök, ékszeres ládikák, arany madárkalitkák és a jó ég tudja még hányféle holmi következett. Némely holmit ezek közül talán majd titokban visszaszállítanak a kincstárba, hogy a következő hercegnő esküvőjén ismét közszemlére tegyék.
Az ünnepségekkel, tánccal, zenével és tűzijátékkal kísért mulatság néha több hétig is eltartott. Az esküvő minden napjára új mulatságot szerveztek. Dobosok, zsonglőrök, akrobaták, birkózók és kakasviadal szórakoztatta az egybegyűlteket a város minden részén. Az ünnepségek és a szertartás után a friss házasok beköltöztek a saját palotájukba, amelyet a szultán jelölt ki és rendezett be. A vőlegény a főeunuch kíséretében lépett be a menyasszony hálószobájába. Először is elmondott egy imádságot, majd térden csúszva közelített az ágyhoz, ahol megcsókolta a hercegnő lábait – így követelte meg az etikett. Ezzel kezdődött meg a nászéjszaka.
Voltak olyan hercegnők, például Nagy Szulejmán lánya, Mihrimáh szultána és az ő lánya, Ajse Hümása, akik igen nagy befolyással voltak apjukra és férjeikre. Az ún. Tulipán-korszakban Hatidzse szultána, III. Ahmed szultán lánya volt a hatalom igazi birtokosa. Neki nagy befolyása volt a szultánra és saját férje, a nagyvezír Nevsehirli Ibrahim pasára is.
Újraházasodó szultánák
Előfordult, hogy a szultánok lehetővé tették a háremük gyermektelenül maradt tagjainak, vagy azoknak, akik halva született gyermeket hoztak a világra, hogy újra férjhez menjenek. Az odaliszkokat és gyermektelen kedvenceket is kiházasíthatták. A birodalom befolyásos tisztviselőit illette meg az a megtiszteltetés, hogy nőül vehették ezeket az asszonyokat.
Amikor egy szultán meghalt, kedvencei elvesztették kivételezett státuszukat. Minden előjoguktól megfosztották, és a Régi Palotába küldték őket – ahogy korábban írtuk –, a szerájt pedig új hárem foglalta el. Előfordult azonban, hogy ezek az özvegyek is újraházasodtak.
Szülés a háremben
Amikor közeledett a szülés ideje, a szeráj egy nagyobb pavilonját aprólékos gonddal takarították ki és díszítették fel. Az ágytakarók és kárpitok vörös színűek voltak, míg a tálak, kancsók és egyéb eszközök aranyból vagy ezüstből készültek.
Úgy vélték, hogy a szüléshez az ülő helyzet tekinthető természetesnek, ennek megkönnyítésére pedig különféle szülőszékek voltak használatosak. Az anyát udvarhölgyek garmadája vette körül, miközben a bába világra segítette a gyermeket. Az is előfordult, hogy énekesek, táncosok vagy éppen az udvari törpe (aki szintén eunuch volt) szórakoztatta a szülő nőt vajúdás közben – az egész esemény sokkal inkább ünnepség, semmint megpróbáltatás jellegét öltötte.
Amint megszületett a csecsemő, rögtön átvette a szoptatós dajka, a fekete főeunuch pedig hírét vitte a palotában az örömteli eseménynek. Ha fiú volt az újszülött, minden egyes körletben öt kost, míg ha lány, hármat áldoztak. Fiúgyermek érkezésekor hét, lánygyermeknél három sorozat lövést adtak le az ágyúkból, amelyet 24 óra alatt ötször – minden egyes imádság alatt egyszer – ismételtek meg. A válide szultána és a nagyvezír audienciákat tartott, a gyermeket, az anyát és a hárem egyéb befolyásos nőtagjait pedig értékes ajándékokkal jutalmazták meg. Az uralkodócsalád gyermekeit pompás, drágakövekkel kirakott bölcsők és selyem ágynemű várta. A jó hírt a városlakókkal kikiáltók tudatták, míg a költők versekben és énekekben emlékeztek meg a fontos eseményről.
A hárem egy csapásra fényekkel és színekkel telt meg, a születés örömére rendezett egyhetes ünnepségsorozat alatt felpezsdült, akár a méhkas. Kívül-belül lámpások, lampionok és fáklyák ontották a fényt, és a gazdag oszmán elit fényűzőbbnél fényűzőbb ajándékaival kérkedett. Ez alatt az egy hét alatt az egész város úgy festett, mintha csak az Ezeregyéjszaka meséi elevenedtek volna meg. Mindenki örömmámorban úszott – kivéve valószínűleg a többi ágyast, akiknek a válide pozíciójának elnyeréséért folytatott menetelése útjába hirtelen új akadály került.
A szultánák halála
Titokzatossággal övezett nő nyugszik Hódító Mehmet szultán mellett egy névtelen koporsóban. A legendák úgy tartják, hogy Irénéről van szó. A halála után ortodox szentté avatott nőért a szultán megszállottan rajongott. „Nemcsak hogy vele töltötte nappalait és éjszakáit, de folyamatosan a féltékenység tüze égette” – írja William Pointer 1556-ban keletkezett Palace of Pleasure (Az öröm palotája) című művében.
A meg nem erősített történet szerint a szultán bármit megígért Irénének, ő azonban nem volt hajlandó feladni a saját hitét. A mollák támadni kezdték a szultánt,
mivel egy hitetlennel tartott fent kapcsolatot. Richard Davey Sultan and his Subjects (A szultán és alattvalói) című művében leírtak szerint egy nap a szultán összehívta a mollákat a palotája udvarán. Középen állt Iréné, csillogó fátyolban, amelyet a szultán lassan felemelt, felfedve a nő különleges szépségét. „Láthatjátok, hogy szebb, mint bármely más nő e Földön” – mondta a szultán. „Kedvesebb, mint az álmok órái, és én jobban szeretem őt, mint a saját életemet. Az én életem azonban semmit sem ér az iszlámhoz képest.” Ezzel megragadta és felemelte Iréné hosszú, aranyszínű hajfonatait, majd handzsárjának egyetlen csapásával lefejezte a nőt. Iréné cím költeményében (1708) Charles Goring így örökíti meg a megrázó eseményt:
Féltve birodalmam, s letűnt hírnevem,
Koronám védve leszúrtam kedvesem,
Pedig ha meggyújtja szerelmem lángját
Eldobom hatalmam, s megtartom a Dámát.
Amikor egyik este elmulasztotta, hogy rendelkezésre álljon a szultán ágyában, Nagy Szulejmán szultán elrendelte Gülfem kadin kivégzését, míg egyik kicsapongó ámokfutása során az őrült Ibrahim szultán a hárem összes nőtagját elfogatta, zsákokba rakatta és a Boszporuszba dobatta. E fiatal nők egyikét francia tengerészek megmentették, majd Párizsba vitték – valószínűleg volt mit mesélnie.
A számos, nagy hatalommal bíró szultána közül, akik a szerájban éltek és uralkodtak, három különösen számot tarthat érdeklődésünkre. Mindegyikük tökéletes megtestesítője a századnak, amelyben élt. Hürrem (1526–1558) tudomásunk szerint az első olyan nő volt, aki törvényesen is összeházasodott egy szultánnal, a szerájba költözött kíséretével, és teljes körű befolyást szerzett férje, Nagy Szulejmán felett. Köszem szultána (1623–1651) uralma tartott a legtovább, és ő élhette meg a legdrámaibb eseményeket a palotában. Naks-i-dil szultána (1808–1817), azaz Aimée de Rivery pedig olyan életet élt, amely legendákba kívánkozik.
***
Alev Lytle Croutier: Hárem – A fátyol mögé zárt világ – Cser Kiadó, 2017 – fordította Ongrádi Melinda – 256 oldal, kartonált kötés – ISBN 9789632785110
