Negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Kusturica díjat kapjon abban az országban, ahol a filmkészítést tanulta és amely ország a legközelebb áll a szívéhez. Életművéért az idei Febiofest Kristián-díját vehette át Prágában.
Kusturicával az ujszo.com készített interjút, és mindjárt nekiszegezték a kérdést: Nem zavarja, hogy így elhanyagoltak kedvencei, a csehek?
Hogy a fenébe ne zavarna, persze, hogy zavar! Most jöttem rá, hogy eddig fütyültek rám. Mintha süket füleknek beszéltem volna. Jó pár évvel ezelőtt meghívtak Karlovy Vary fesztiváljára, de ott sem rendezőként voltam jelen, valamelyik filmemmel, hanem a zenekarommal, a No Smoking Orchestrával. Én tényleg szeretem a cseheket. Itt lettem felnőtt, itt született meg a művészetem, megtanultam egy nyelvet, megszerettem a cseh irodalmat… Úristen, nekem ez most olyan, mintha egy hosszú kóborlás után visszafogadott volna a családom. Hatalmasat változott a világ azóta, hogy Prágában éltem. Már az sem érvényes sajnos, amit annak idején Menzeltől és Formantól tanultam, hogy a jó film ötvözi a szórakozást és a művészetet. A mozi ma már egyértelműen a pénzről, a bevételről, az anyagi sikerről szól, amibe képtelen vagyok belenyugodni. Számomra a film filozófia, és ha komolyan vesszük, bizonyos fokig még öngyilkosság is. Én pedig komolyan veszem. Komolyabban, mint az életet.
