Samantha King legfrissebb regénye – A DÖNTÉS – olyan kérdéseket feszeget, melyre ép ésszel nem tudunk, nem merünk, és nem is akarunk válaszolni. De, mi történik azzal, aki élesben és kikerülhetetlenül kerül szembe egy ilyen súlyú kérdéssel? Az utóbbi idők legerősebb pszichológiai thrillerének főhőse válaszokat akar.
Te pedig itt beleolvashatsz a regénybe:
A lányom hajfürtjei vörös-arany színűek. A selymes, finom tincsek megcsillannak a reggeli nap fényében, eltáncolnak kutató kezem elől, és én mozdulni sem tudok a rémülettől, csak nézem, ahogy izzó felhőként lebegnek. Nem a haját akartam megérinteni – a testéért nyúltam, amint hátrafelé repült, mintha egy lassított filmfelvételen látnám, amely örökre beleégett az agyamba –, de a karom hiába hadonászik a levegőben, csupán a száraz, nyári levegőt ölelem magamhoz, miközben próbálom megakadályozni, hogy a földre zuhanjon, és a teste helyett a rézszínű, repdeső fürtjeit forgatom az ujjaim között, amelyeket le akart vágatni velem – ezzel nyaggatott már egy ideje –, hogy kiegyenesíthesse őket, úgy nagylányosabbnak nézne ki, nem pedig egy aranyos kislánynak.
Már sosem fog nagylányosnak kinézni; már sosem fog felnőni.
A gondolatra az egész bensőm megremeg, szinte hallom földet érő testének tompa puffanását. Lerogyok a kerti ösvényre, és mit sem törődve a csontjaimat kínzó fájdalommal, térden csúszom felé a betonon, a rózsabokrok közé. Reszkető ujjaim a köves talajt kaparják, a bőröm lehorzsolódik, ahogy kétségbeesetten előrenyúlok, égető hányingert érzek a torkomban a kezemet és a csuklómat borító vér émelyítő szagára. Mennyi vér… A vállam kis
híján kificamodik, olyan erővel feszítem a karomat, a kezem Annabel haját tapogatja, az ujjaim köré csavarom a puha fürtöket, mintha így magamhoz tudnám őt kötni. Az arcomat a nyirkos földre hajtom, és remélem, hogy én is meghalok.
De nem jön a megkönnyebbülés; helyette az iszonyat emlékképei peregnek újra és újra az agyamban, mint egy végtelenített filmrészlet… Annabel a korához képest kis növésű. Törékeny testalkatú, a lába meglepően hosszú, pedig épphogy csak százhúsz centiméter magas, a karja sovány. „Az evőpálcikáim” – mondja rájuk. A haja a legfeltűnőbb rajta – a megszelídíthetetlen, aranybarna csigák puha szövésű, vattacukorszerű koronája. Mindig is azt gondoltam, hogy Annabel személyisége olyan, mint a haja: légiesen könnyed, nyughatatlan, szemet gyönyörködtető, óhatatlanul megmosolyogtató látvány.
Aidané hasonlóan festene, ha Dom nem vágattatta volna velem rövidre kilenc hónappal ezelőtt. Bűnözőnek éreztem magam, amikor szombaton elvittem a High Streeten lévő fodrászhoz, közvetlenül az előtt, hogy megkezdték volna az új iskolát. Emlékszem a könnyeire, amiket a lexikonja mögé bújva próbált elrejteni, és emlékszem az én könnyeimre is, amikor Annabel türelmetlenül elhessegetett az iskolai kaputól, és maga után húzta a két perccel fiatalabb öccsét a frissen zöldellő füvön át a hatalmas, piros téglás épület felé. Végignéztem az elegáns, mályvaszínű egyenruhát viselő iskolások hadán, és a szívem elszorult, amikor megláttam, hogy a fiam zavarában a fejéhez nyúl, és összekócolja rövidre nyírt haját.
Dom jogosan tett szemrehányást: a fodrász túl sokat vágott le belőle. Szólnom kellett volna, de túl sokáig haboztam, miközben azt magyarázta, hogy az összes iskolás fiú ilyen röviden hordja. Azzal vigasztaltam magam, hogy így talán Aidan könnyebben beilleszkedik majd, és nem fog kiríni a többiek közül. Ők lesznek a legcsóróbb gyerekek a flancos iskolában: még belegondolni sem mertem, milyen gúnyos megjegyzéseket vágnak majd a fejükhöz, de az osztályok kis létszámúak voltak, az iskola pedig pazarul fel volt szerelve. Dom azonban tévedett: az ikrek sokkal boldogabbak voltak az előző általános iskolájukban a régi barátaik között, akik nem várták el, hogy iPhone-t kapjanak ajándékba, vagy befizessék őket egy sítanfolyamra. De abban a vitában is alulmaradtam, ahogy gyakorlatilag az összesben az utóbbi egy év alatt, különösen ami az ikreket illette.
„Hogy milyen borzasztóan hasonlítanak egymásra!” – ájuldoztak folyton a tornadresszes bébiszitterek, aztán már robogtak is tova, nehogy elkéssenek a pilatesórájukról.
Hát igen, illetve annyira mégsem. A fiam mindig ragaszkodott hozzám, fogta a kezemet, amíg csak lehetett, a lányom viszont állandóan lerázott magáról, magasra tört, a szabadság vonzotta.
Vajon ezért választottad Aidant? Mert nagyobb szüksége volt rád, és jobban szeretett? Mindkét gyermekemnek szüksége volt rám! Mindketten szerettek. És én egyformán szerettem őket.
A kavicsok a talajon még jobban belenyomódnak az arcomba, közben a fejemben vég nélkül, értelmetlenül kavarognak az érvek: Annabelnek már soha többé nem lesz szüksége rám, és Aidan sem fogja bevallani, még ha úgy is érez. Ez a büntetésem azért, mert beengedtem egy gyilkost az otthonomba, és miközben megvédtem a félénk, aranyos, túlzottan gyanakvó fiamat, hagytam, hogy az eleven, mindig a középpontban lévő lányom, aki oly vakmerően tekintett az életre, egyenesen a halálába rohanjon.
– Majd én nyitom, anya! Te csak folytasd, amibe belekezdtél, az fontosabb – indult Aidan az ajtó felé a csengő hangjára. Feltartottam a kezem, hogy megállítsam.
– Ne olyan hevesen, kicsim! Tudod jól, hogy nem szeretem, ha ajtót nyitsz idegeneknek.
– Honnan tudod, hogy idegen csenget? – szólalt meg Annabel, leugorva a kanapéról. – Talán Max bácsi az. Azt mondta, hogy valami szuperkülönleges meglepetése lesz számunkra.
– Hah! – emeltem az égre a szemem. – Várjatok még egy másodpercet!
Így ni. Tökéletes. Nem tudtam, hogy az átlagos, hétköznapi életet élő családunkra alattomos tragédia leselkedik, így még mosolyogtam is magamban, amikor elhelyeztem az utolsó gyertyákat a hatalmas, úszómedence alakú születésnapi tortájuk kék mázzal bevont tetején – tíz mályvaszínűt Annabelnek, tíz pirosat Aidannek. Klasszul fog mutatni az asztalon a délutáni bulin a medence mellett.
– Máris jövök! – kiáltottam ki, lenyaltam egy kis cukormázat az ujjaimról, és már loholtam is az ajtóhoz.
Ám Annabel megelőzött.
– Na, fogadjunk, hogy a postás az! Látni lehet a hatalmas árnyékát az üvegen át. Tuti biztos, hogy rengeteg ajándékot hozott!
– Remélem, hogy Xbox is van közöttük – jegyezte meg a játékőrült fiam, és a nővére háta mögé lopózott.
– Tudod, hogy apu nem rajong különösebben a videojátékokért – mondtam. Igyekeztem olyan hangot megütni, hogy ne lohasszam le nagyon a kedvét.
– Azért, mert mindig ő akar nyerni, és utálja, ha lelövik – válaszolta nagy bölcsen, ugyanúgy grimaszolva, ahogy én szoktam. Elnevettem magam.
Meggondolatlanul cselekedtem, a következő pillanatokban ugyanis olyan események zajlottak le, mintha Aidan egyik lövöldözős játékának a kellős közepébe csöppentünk volna. Figyeltem, amint a lányom két lépéssel előttem kitárja a bejárati ajtót, majd felnéz a hatalmas, terepszínű katonai egyenruhát és nyakig érő, kötött símaszkot viselő alakra, aki nem hozott ajándékot. Az árnyéka kitakarta a tökéletes nyári reggel fényét, és még nagyobbnak látszott, amint megragadta mindkét gyermekemet, és a kert vége felé vonszolta őket a ház oldala mentén, kesztyűs kezében pisztolyt nyomva hol az egyikük, hol a másikuk arcába, a születésnapi boldogságban úszó, szinte egyforma arcukba, majd az én elgyötört képembe, amikor utánuk vetettem magam.
– Válassz közülük, ribanc!
Innentől filmszakadás, a nyomában sötétség.
A továbbiakat elolvashatod a könyvben:
Samantha King: A döntés[The Choice] – General Press, 2017 – fordította Rácz Péter– 400 oldal, puha kötés
