Regény František Drtikolról, a világhírű cseh fotográfusról
Ki volt František Drtikol? Egy dandy egy kis bányavárosból, világhírű fotográfus, akinek vállalkozása csődbe ment, az aktok mestere, akinek sosem volt szerencséje a nőkkel, misztikus és buddhista, aki hitt a kommunizmusban; sok külső ellentmondás, és azok belső szintézisének embere.
Jan Němec (1981) fiatal cseh író a kortárs prózában egyedülálló regény-freskót, művészeti és szellemi fejlődésregényt tár elénk, amely több mint fél évszázadot ölel át: életre kelnek itt a příbrami ezüstbányák, a szecessziós München és az első Csehszlovák Köztársaság korabeli bohém társaság, sorban érkeznek a fedetlen modellek, és a fény észrevehetetlenül összeolvad a tudattal…
A könyvfesztiválon itt találkozhatsz az íróval:
- Beszélgetés Európai irodalmi díjas szerzőkkel, köztük Jan Nemeccel az Európa Pontban (Millenáris, Budapest II. Lövőház u. 24.) április 21-én pénteken 11:30-tól
- április 21. péntek, 17.00 EGY AKTFOTÓS ÉLETREGÉNYE: Jan Němec „A fény története” c. EU irodalmi díjas regényét Bán Zsófia mutatja be a könyvfesztiválon a visegrádi díszvendégstandon. (Millenáris, Bp. Kisrókus u. 16-20. B1 stand)
Jan Němec: A fény története, Egy fotográfus életregénye (részlet)
A Slavia kávéházban ültök, egyik terv követi a másikat.
Van egy ötletem! csap megint az asztalra Augustin Škarda. A hétszentségit, miről beszélnek itt egyfolytában?
A Sokol-Kongresszusról.
Ez igaz, ez remek ötlet! Képzeld csak el – meggyőzzük Sokolt, hogy minden tornásznak kell egy portré emlékbe. Jézusom, hiszen több tízezren készülnek ide! Várj, olyan tizenötezerszer… mondjuk, hát…
Emlékeztetned kell, hogy valami másról akart beszélni. Igaz, van egy ötletem! Pincér, még egyszer ugyanezt! És most figyelj ide, megmondom én neked, miről beszélnek egyfolytában. Már húsz éve állandóan az úgynevezett régi, összehugyozott, bűzlő, tetves Prágáról.
És?
Itt is, ott is a lerombolt viskókon nyavalyognak, amik holnap maguktól is összedőltek volna.
És?
És képzelj el egy ilyen albumot. Egy ilyen szentimentális albumot a régi Prágáról. Sötét folyosók, szerelmi zugok, átjárók, döglött udvarok, ezt képzeld el. És ehhez az árlista, harminc korona egy fényképért. Olajnyomatok, természetesen. És Artělnél lehet majd kapni, hogy művészi fémjele legyen! Na, akkor most mondd meg, mit szólsz egy ilyen elképzeléshez? Mert én azt mondom, jusson neked is valami a területrendezésből…
Lemondasz a részedről?
Hát azt prrr, én csak egy építészmérnök vagyok…
Hogy érted?
Hogy én már megkerestem a magamét a területrendezésen. Téglára tégla, tisztességes pénz az. De miről is beszéltünk, ez a vicc terjedt: Elcserélem háromszobás lakásomat a királyi Vinohradyban néhány fészerre a gettóban… Sürgős jeligére.
Nem értem.
Nem baj, nem is vagy prágai. Pincér!
Azok közül a – nehogy megromoljanak – alkoholgőzbe pácolt világmegváltó ötletek közül éppen a prágai zugoké marad meg. Még talán egy hétre rá is ezt vitatjátok meg Škardával a kávéházakban, és a füstfellegek közepén megállapítjátok, hogy működőképes ez együtt: neked megvan a művészi elképzelésed, ő pedig tudja, hogyan fogjatok hozzá, hogy legyen is belőle valami. Škarda tagja a Cseh fotográfus amatőrök klubjának, és olyannyira hisz a képességeidben, hogy hajlandó befektetni ebbe.
Végre újra kitölti valami a napjaidat. Egon Erwin Kisch jegyezte fel, hogy a prágai átjárók a kontinuitás törvényének vannak alárendelve, az ember egész negyedeken keresztülmehet úgy, hogy nem teszi ki a lábát az utcára. A kísérleti sétáidon ezt a hátsó világot tárod fel. A Masná és a Celetná, a Týn udvar és a Dlouhá út, a Truhlářská és a Soukenická utcák, házról házra és udvarról udvarra mész keresztül az Óvároson, és meglep, mennyi periféria fér a város közvetlen szívébe. A bérház, amely a felcicomázott kirakatával fordul az utca felé, az udvarában pótépületet rejt félig beszakadt mólóra hasonlóan málló erkélyekkel. Odalent cipészműhely, régi, ócska cipők párjai állnak a falnál kiöltött nyelvekkel, mintha valami százéves ütközet emlékművei lennének, amely tulajdonosuk számára az utolsó ütközetet jelentette. Máshol elég lenyomni a rozoga kapuk kilincsét, és az ember alacsony kis ferdetetős házak blokkjában találja magát, ahol gyerekek bújócskáznak, és a kamerával érkező hívatlan vendégtől megzavarva, számtalan rejtekhelyről özönlenek elő, mint a frissen kikelt legyek. Amikor aztán megtudják, mi fog történni, ott zümmögnek körülötted és nem lehet megszabadulni tőlük. Minden udvar közepén fa nő, és árnyas baldachint biztosít, ágaiban néha gyerekek kuckója, lent a törzsénél korhadó padocska az öregeknek, míg valaki ünnepélyesen fel nem újítja. A régi kanyargós lépcsők fordulóin is vannak padok, estétől pihengetnek itt; vagy ha különféle okokból még nem akarnak hazamenni. Találsz itt hosszú létrákat is, amelyek úgy vannak odatámasztva valahova, hogy aki felkapaszkodott rajtuk, fejjel előre egyenesen az égbe kellett esnie, és már emberemlékezet óta senki nem hallott róla többet. Elárvult virágtartókra, félretett ládákra, fonott kosarakra, dézsákra, teknőkre, lábasokra és kancsókra bukkansz, és annyi van belőlük, hogy ezt a világot lehetne róluk az üres edények királyságának nevezni.
Lomha kutyák inkább csak mormognak, mint morognak, és az alvó csecsemők a levegőre kitett bölcsőben kifürkészhetetlen álmokat látnak.
Valami összeköti mindezeket az udvarokat és átjárókat, de ezzel együtt mindnek megvan a maga varázsa a saját szokásaival, illataival és szagaival.
A megszámlálhatatlan sok udvarban szívod a virzsíniát, amely mindig ugyanúgy ízlik, és várod a fényt, vagy éppen ellenkezőleg, hogy úgy menjen arrébb az árnyék, hogy a falevelek megöntözzék a málló falakat.
Emberek is megjelennek ezeken a fényképeken, de úgymond mellékesen, a távolban, hátulról, vagy valami szokásos mozdulat közben, szóval nem jelentősebbek, mint az árnyékok vagy a tárgyak.
Néha szóba elegyedsz velük, és meglepően szívesen mesélnek neked az életükről. Fiatalember, én éppen abban az erdőben dolgoztam, amikor Rudolf herceg főbe lőtte magát, mondja egy öreg. Két lövést hallottam, és mit gondolsz, nyakamba vettem a lábam, hát honnan is tudhattam volna, hogy ő az. Micsoda szomorú hírnév lett aztán belőle…
Elsétál egy idegen férfi, megemeli a kalapját, fütyörészik és megy tovább.
Két feketére sült kislány igyekszik észrevétlenül besuhanni a képbe.
Hát, ez a Rudolf herceg, folytatja az öreg, pontosan annyi idős volt akkor, mint én. És én most pontosan annyi idős vagyok, mint amennyi ő lenne, ha nem lövi főbe magát.
Ebben van logika, mosolyogsz.
Logika, prüszköl, az emberek mindig adják az okosat, amíg nem történik valami ilyesmi.
Škarda néha elkísér, de nincs türelme várni a fényre. Általában csak esténként találkoztok a sötétkamrában, ahol elkészítitek az olajnyomatokat. Szokatlanul igényes eljárás ez, egy kópia elkészítése egy hétig tart, és elhangzik közben jó néhány gyónásra elegendő átok és szitok. Átvivőpapírt kell hozzá használni, és a negatívok kimásolása után a zselatinrétegben csak a kép gyenge domborzata látszik. Maga az előhívás zsíros nyomdafestékkel történik, aminek hihetetlen képessége van mindent összekenni maga körül, és ráadásul ragad is, úgyhogy amikor nem figyelsz eléggé oda, olyanok az ujjaid, mintha kátrányba mártottad volna őket. A különleges, ferdére vágott ecsettel történő szaggatott felvitel nagy türelmet, gyakorlottságot és tapasztalatot igényel, amivel ti kezdetben nem rendelkeztek. De ha minden jól megy, a zselatin kiemelkedő helyei eltaszítják a festéket, a mélyek befogadják, és az ecsetvonások nyomán gyengéd hatású kép jön létre, amely minden fáradozást megér: piktorialismus par excellence, Spörl örülne, ha látna. A fényképet hagyni kell még három napig száradni, mielőtt hozzálátnál az esetleges retusáláshoz, de az már kellemes, tiszta munka, szívesen csinálod. Ha még valaki énekelne hozzá, vagy hegedűn játszana, mint Eva a Zeneiskola ablakában, amikor még Mattasnál retusáltál.
Fél évre rá összegyűjtötök körülbelül száz fényképet, A régi Prága udvarai című albumba körülbelül a felét válogatjátok ki. Az Artěl ízlésesen elrendezi, a címoldalon Škarda kuncsaftokat kiszimatoló orrának köszönhetően egy férfi jelenik meg, aki valahol a romhalmaz közepén az égre emeli kétélű csákányát. Kicsit úgy néz ki, mint az emberi faj utolsó képviselője, aki készül elpusztítani ennek a kolosszális hibának a maradék bizonyítékát.
Az első sikeren felbuzdulva fair megállapodásra juttok: A te képességeid plusz az ő anyagi eszközei egyenlő: kétfelé osztott közös nyereség. Fifty-fifty, selypítette Škarda, és ritmikusan tapsolt közben, mikor egy késői órán a saját műterem nyitásának lehetőségéről beszéltetek már. Mérlegeltétek a megfelelő helyet, és a választásotok végül az új Hulicius palotára esett a Jungmannova és a Vodičkova utca összeérésénél. Még néhány évvel ezelőtt Matyáš Bernard Braun kétszintes székhelye volt itt, a század végén azonban két magas bérház találkozott a háta mögött, melyeknek az alacsony tető alól csúnyán kilógott a széles oldala, és csak hatalmas reklámoknak adott helyet: a kávé velími szemesből a legfinomabb!
A problémát azzal oldották meg, hogy Braun barokk házát lebontották.
A tükrös hátsó falú modern felvonón felmentek az utolsó előtti emeletre. Škarda ott a tükörben valamivel idősebb, mint te vagy, kerek arca van, a homloka feletti íven két foltban már elkezdett kikopni a haj. Nézelődik maga körül, de amikor észreveszi, hogy őt figyeled, bátorítóan megcsörgeti a kulcsot. Nem különösebben zavarja a tény, hogy a Vodičkova utcában már ott a legnagyobb prágai műterem székhelye, Jan Langhans bejáratott cége, amelyet csak fényképgyárként emlegetnek: hét negatív- és nyolc pozitívretusáló, két fényképész-segéd, négy másoló, két asszisztensnő, egy könyvelő, egy könyvkötő és legalább egy szolgáló. És egy új reklám-automobil, amelyet mindenki csodál. Langhanshoz akart bejuttatni apád, amikor még Mattasnál szolgáltál.
A lift megáll a negyedik emeleten. Škarda a zárba helyezi a kulcsot, erősen koncentrálva elfordítja, és megnyomja a magas ajtót. Voilà… Csak ön után, mester.
Három év vergődés után nehezen kívánhatnál ennél többet. Az új szecessziós épület két erkélyes toronnyal a homlokzat oldalán vonzza az arra járók figyelmét. Az építész ugyan nem számolt azzal, hogy a negyedik emeleten nagyvilági fotográfiai stúdió fog nyílni, de amikor bemész a háromszobás lakásba, megbizonyosodhatsz róla, hogy Škarda nem hazudott: olyan nagyvonalú a tervezése, hogy nem esik majd nehezetekre műtermet kialakítani belőle.
Közben egyikőtök sem említi, hogy a pénzt a régi prágai nosztalgiaképeken kerestétek, de az új műtermet olyan helyen szándékoztok megnyitni, ahol a régi Prága már nem érdekel senkit.
J.HAHN ZSUZSANNA FORDÍTÁSA
