Les trois grand hongoris, azaz a három nagy magyar. Így emlegették egykor Franciaországban Bartókot, Kodályt és Lajthát. Azonban Lajtha László darabjait szembenállása miatt 1948 után alig játszották. Zenetörténetileg is igen jelentős, egészen egyéni arculatú életművét csak az utóbbi évtizedekben kezdi újra felfedezni a zenei szakma és a közönség. Máig tartó meg nem értettsége a szakértők szerint nagyrészt annak köszönhető, hogy egészen egyéni utat járt be. Az életút legfontosabb mozzanatait április 19-én a Pesti Vigadóban ismerhetjük meg a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. A Lajtha című előadás koreográfusa, Barta Dóra célja, hogy a közönség ne csak megismerje, de meg is szeresse ezt az egészen kivételes személyiséget.
Az előadásotok alapja Lajtha Capriccio című műve (itt meghallgathatod), viszont egy egészen más megközelítésben állítjátok színpadra. Az eredeti történet mellett a hangsúlyt a szerző, Lajtha László személyére helyezitek.
Szinte mindig más a koreográfiáim gyökere. Van, hogy egy zenei inspiráció vagy egy gondolat, máskor egy történet az, amiből kiindulva elkezdem a munkát. Ez az eset azért volt különleges, mert a történet talált meg engem, hiszen ez a koreográfia felkérésre készült. Ménesi Gergely alapötletéből, a Nemzeti Táncszínház felkérésre találkoztam ezzel a művel először. És rögtön eldőlt, hogy nem tisztán a Capriccio az, amit szeretnék bemutatni. Az első pillanattól kezdve – amikor meghallottam a zenét, és párhuzamosan a forrásanyagokat is elkezdtem megismerni – nyilvánvalóvá vált, hogy engem Lajtha életútja, története és a jelleméből fakadó különleges hullámok inspirálnak. Ez számomra sokkal meghatározóbb volt, mint önmagában a mese szinopszisa, ami olyan, mint egy század eleji balettmese. A történet cselekményvezetése sem inspirált, de nem is akartam nagyon megváltoztatni, így viszont egy egész más textúra került mögé.
Mi fogott meg téged ennyire Lajtha életútjában és személyiségében, ami ehhez az elsőre akár meglepőnek tűnő koncepcióhoz vezetett?
Több oldalról is úgy érzem, hogy ez a drasztikusnak tűnő változás nem negatív dolog. Még pedig azért, mert engem az az alaphelyzet szólított meg, hogy Kodály és Bartók mellett Lajtha neve ritkán jön be harmadikként. Ugyanakkor ők saját pályatársukként ismerték el, sőt harmadikként nevezték. Én és sokak, akik mélyebbre ásták magukat Lajtha életútjában úgy véljük, a különleges Lajtha-attitűd az, ami valahogyan mégis, minden tehetsége ellenére mégsem tette a harmadikká a társadalmi köztudatban.
Ennek a különleges attitűdnek szerinted mik a legfontosabb elemei?
Ahogy megismerkedtem a történetével, számomra egy olyan személy körvonalazódott, aki a hétköznapi ember szemszögéből két dologban egészen különleges. Egyrészt a művészethez való viszonya, a minden áron alkotni akarás, a minden trauma melletti kiegyensúlyozott, problémamentes alkotás képessége. Tudjuk például, hogy a lövészárokban is kottát írt. Úgy tudom, hogy a második világháborús bombázások idején is úgy ment le a pincébe, hogy magával vitt minden olyan eszközt, ami a zeneszerzéshez kellett. Ebből is látszik, hogy nem az adott pillanat traumájával foglalkozott, hanem olyan erős volt az alkotás ereje benne, hogy a legkritikusabb helyzetekben is képes volt átlényegülni és átszellemülni. Szerintem ez egy nagyon különleges adottság, és kimondottan erős művészi vénára mutat rá. Másrészt pedig az élet alaphelyzeteiben megnyilvánuló gerincessége és reakciói sem hétköznapiak. Amikor lehetőségekhez jutott, azokat nem úgy használta ki, mint azok, akik pozícióba kerülnek. Egy visszahúzódó, szerény attitűdű embert ismertem meg, aki a saját magából fakadó visszalépések miatt nem tudott kibontakozni, mint kiemelt zeneszerző. Éppen ezért az utókor sem úgy tartja számon. Így, miután hozzám került a történet, egyből azt éreztem, hogy Lajthát kell előtérbe helyeznem. Egy új textúrát készítettünk, amiben egyébként benne van a Capriccio meséje is, körülbelül egyharmada a teljes műnek. Lajtha akkor hívja elő ezt a mesevilágot, amikor először él át traumát. Tehát gyakorlatilag megtörténik az, amiről az elején beszéltem, hogy mint egy új világot, maga köré rendel valami olyat, ami őt továbblendíti. Ezáltal úgy jelenik meg a mese, mint valami mentőöv. Néha egyébként olyan érzésem van, mintha Lajtha is így akarta volna.
Mi az Lajtha személyiségében, ami neked szól, ami nagyon megszólított?
Minden alkotó, amikor azonosulási pontokat talál alkotása tárgyával, akkor önazonosabb, hitelesebb tud lenni. Számomra Lajthában az állandó felállási képessége a legvonzóbb, és az, hogy minden nehézség ellenére a saját értékrendje mellett maradt. Nem hazudtolt meg, és nem árult be senkit. Ezek számomra szépnek és fontosnak tartott gesztusok. Nyilván ezeket nem úgy veszem magamra, mint Lajtha, de én is igyekszek így élni, és nagyon nagy tisztelettel vagyok azok felé, akik ezt ilyen markánsan képviselni tudják. Ami pedig inkább üzenetként fogalmazódott meg bennem, az a művészet mindenek felett álló ereje. Vagyis amikor a „múzsa megszállja”, alkotnia kell bármilyenek is a körülmények. És ott van még a tisztelet, amit Lajthával kapcsolatban érzek. Minél többet foglalkozom vele, minél többet hallgatom a zenéjét, annál jobban tudom értékelni és érezni zenei nagyságát és zeneszerzői valóját.
Említetted a felállási képességet. A te életedben volt olyan személyes történet, amikor a művészet, vagy maga az alkotási folyamat segített abban, hogy túl tudj lendülni egy nehéz helyzeten?
Ha magamba nézek, akkor azt érzem, hogy engem nem az alkotás, hanem inkább egyfajta életigenlés visz tovább. Ami minden nehézség ellenére egyszer csak megjelenik bennem, aminek hatására nem negatív irányba erősödő fókusszal, hanem inkább egy optimistább hozzáállással lépek tovább. Vagyis nálam nem a művészet az, ami továbblendít, hanem sokkal inkább a magamban meghozott döntések, amik azonban később megjelennek a műveimben is, az alkotói munka részévé válnak.
Már javában zajlanak a próbák. Hogyan viszonyulnak a táncosok ehhez a megközelítéshez?
Izgatja őket, és ezt a fajta megközelítést sokkal inspirálóbbnak tartják ők is. Nagyon kíváncsiak lettek Lajthára. A próbák során sokszor előjön Lajtha és a környezet viszonya, és azok a mozzanatok, amik számomra meglepőek és érdekesek voltak a Lajtha-életútban, számukra is izgalmasak. Bevonzotta őket ez a különös személyiség, nagy hatással van rájuk. A zenének is különleges világa van, és vizuálisan is erőteljes eszközökkel dolgozunk. Egy „üvegkalitkában” játszódik a darab, ami olyan, mint egy szoba, amit körülülnek a nézők. Ez a mezsgye jelenti a belső és külső világot, erre vetül egy nagyon erős 3D mapping vetítés, amit a Bordos László Zsolt készít. Ezek is reflektálnak a darabra, és a táncosok már saját magukon is érzik ezeket a hatáselemeket. Szívesen úsznak ezzel a világgal, és nem egy táncostól hallottam vissza, mennyire jó, hogy Lajthára fókuszálva dolgoztuk fel a történetet, mert így ők is folyamatosan dolgoznak a személyiséggel; gondolkoznak rajta, és dolgozik bennük.
Az előadás végén mit fog hazavinni a közönség?
Lajthát. De tényleg. Nekem első pillanattól kezdve ez a legfontosabb célom, ezért dolgozom, és a legtöbb gondolatom is e körül forog. Értsük és szeressük meg őt, gondolkodjunk vele, és ne idegenkedjünk tőle.
