Az időt csak a szerelem képes megállítani még egy álomban is

mondiano knyv

Patrick Modiano: Felejtett álom, Tarandus Kiadó, 2017. 176 oldal, Fordította: Gulyás Adrienn

A bánatos és jellegzetesen analitikus figyelemmel felszerelt fiatalember, akár a Párhuzamos történetek háromszög szálából, vagy Bertolucci klasszikusából, az Álmodozókból is előléphetne, vagy hogy még közelebbi előképeket is említsünk Cocteau Vásott kölykeiből vagy például Truffaut Jules és Jim-jéből. De a párhuzam – „a harmadik” mint elbeszélő – itt véget is ér.

Ennek a Modiano történetnek egy párizsi könyvárus fiú a narrátora, akiről a történet egy távolabbi pontján azért szükségképpen kiderül, hogy nemcsak olvas és árul könyveket, de ír is, vagy inkább írni fog. Sőt, születési anyakönyvi kivonata szerint, amit egy későbbi idősíkban szerez majd be, pont akkor született, mint Modiano. Vagyis immár nem egy csellengő és bujkáló, viszonylatait vesztett, folyton szökésben lévő későkamasz, aki szeretne beleszürkülni az urbánus tömegbe és láthatatlanná válni benne, hanem valóságos, látszó és elismert író, aki egy kisregény erejéig nemcsak beenged egyik vagy több álmába, de lélekvezetőként és álomkoordinátorként is működik benne. Innen nézve minden, ami az elbeszélővel történik vagy történhetne, valamennyi megfigyelése, találkozása és tapasztalata csak előtanulmány és gyűjtés a későbbi művekhez. Így lesz az íróság mint életforma voltaképpen az egyetlen igazi viszonylat ebben a párizsi, londoni útikrimiben, vagy lektűrben, ahol precízen, professzionálisan és leltárszerűen, a tourist guide-ok legbézikebb városi sétái mentén bolyongunk vele. Elkísérjük a Cafè Dante-beli törzshelyére, ahol először találkozik de Beverékkel és először marad egyedül Jaqueline-nal, aki eleinte majdnem annyira elérhetetlennek és titokzatosnak tűnik, mint Ulpius Éva. Kezdetben távolról csodálja a párt, aztán belefolyik kétes és rejtélyes életükbe, vagy ők az övébe. Mindhárman szabálytalanok, társadalmon kívüliek, a piszkos kis hotelszobákat, ahol élnek, makacs éterszag, elvágyódás és bizonytalanság lengi be. Hiába jönnek össze a fiatalok már a 3. fejezetben, Jaqueline mindvégig elérhetetlen marad, és londoni rövid, közös életük után beköltözik az emlékekbe és újra az álmokba. Ő lesz az az elveszített másik, akit mindig látni vélünk a metrón, a vágy titokzatos tárgya. Ahogy minden érzelmileg erősen motivált történetben, ebben is elég nehéz határvonalat húzni a képzelgés, a vágyálmok, a valódi álmok, a fantáziák, az emlékek és a valóság között. Úgy tűnik, Modiano éppen ebben a bizonytalanságban, a homályosban, a megfoghatatlanban vetette meg elbeszélői lábait.

Közben az egész életmű mögött egy súlyosan traumatizált, nehéz gyerekkor húzódik a holokauszt árnyékával, szintén traumatizált, önhibájukon kívül elhanyagoló szülőkkel, internátussal és szökésekkel, és egy korai tragédiával, öccsének elvesztésével. A felvállalt önéletrajziság, és annak ellenére, hogy a szerzőt visszatérő motívumai, történetei és szereplői miatt monomániásnak szokták tartani, csak nehezen és soká születtek meg az erről szóló könyvek. Ugyanezért eleinte inkább a „családfa” és nem az önéletrajz az emlékezés formája és kerete. Talán ez magyarázza Modianónál az adatok makacs és látszólag öncélú felsorolását. Minden ilyen gyűjtés, legyen az lakónévsor, telefonkönyv vagy utcák és terek neveinek listái, úgy működik, mint egy vers. A csupasz adatok rögzítése újabb és újabb kísérlet valaminek a megragadására, kézzelfoghatóvá tételére, ami az időben rég elvesztett, vagy csak az álmokban élt, de pillanatokra feltámasztható az emlékekből, vagy a megnevezés gesztusával, a létezés bizonyítékaként.

Röhrig Eszter, a szerző elkötelezett fordítója szerint Modianónál

Minden az atmoszférában van.

Ami nagyon igaz. Modiano kétségtelenül nagyon tud valamit. Mindenféle műfajban otthonos, regényei és novellái mellett forgatókönyveket, sanzonokat, színdarabokat, esszéket is ír. E sokféleségben különösebb kerülők és rejtőzködés nélkül mindig saját élményeihez tér vissza. Kis terjedelmű, de esszenciális munkáit Balzac Emberi színjátékához is szívesen hasonlítja a kritika. Hangjában és világában Sartre és Gide ugyanúgy felsejlik, mint a gyakran emlegetett korai előkép, Balzac, ami azért erős felstilizálásnak tűnik. Kétségtelenül nagyon francia, hiszen az összes franciás sztereotípia olyan precízen felvonul ebben a rövid kis írásban, hogy az akár ironikusnak is tekinthető. A Felejtett álom a Tarandus Kiadónál a szerző hatodik megjelenő kötete.

Modiano a magyarul megjelent összesen hét kötet ellenére még mindig elég kevéssé ismert, de nemcsak nálunk. 2014-ben az olaszok is megkérdezték, ki ez az olasz nevű francia, aki szinte a semmiből kapott Nobel-díjat. A válasz, hogy egy elismert, és sikeres francia író, aki sajátos, és meglehetősen egységes írói világot épített fel, s ez a világ minden munkájában visszatér. Leginkább megsárgult újsághírek nosztalgikus hangulatát idézi, egy olyan világot, ami inkább csak a képzeletben létezik. Mintha hangulatpatronokat építene a szövegeibe, ami nagyon izgalmas kísérlet és érdekesen működik, bár nyelvi eszköztelensége miatt talán másképp, mint ahogy azt mifelénk az úgynevezett szépirodalomtól elvárjuk.

Aki szereti azokat a krimiszerű, homályos történeteket, amikben a főhős vonzó nagyvárosok utcáin bolyong, ahol az olvasó járt már, vagy egyszer feltétlenül szeretne elutazni, és ott felidézi elvesztett szerelmének történeteit, annak a Felejtett álom is nagyon tetszeni fog.

Ha visszapörgetném az időt, Jaqueline újra ott ülne az üvegablak mögött a sárgás fényben. Én pedig ott állnék a Rue Cujas járdáján és a mai fejemmel gond nélkül kiszabadítanám a bár üvegkalitkájából, hogy kivigyem a friss levegőre.

Csáth Délutáni álmában a grófkisasszony bölcsnek és mindentudónak tűnik, “mint minden néma nő” – kár, hogy nem tud eléggé szeretni. („Mily sekély a mélység és mily mély a sekélység”, mondaná a zseniális Dide, jelentsen ez bármit is itt.)