Dobd el az órát, figyeld az időt! – A filozófia néha nem kamu!

rüdiger safranski idő typotex

Rüdiger Safranski: Idő / Amit velünk tesz, és amivé tesszük [Zeit. Was sie mit uns macht und was wir aus ihr machen] – Typotex Kiadó, 2017 – fordította Simon József – 256 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-279-931-5

Itt volt az ideje!
Ideje volt már annak, hogy Rüdiger Safranski időről szóló 2015-ös kötete megjelenjen magyarul is. nem, nem azért, hogy egy újabb könyv púposkodjon a könyvespolcon, hanem azért, mert ez a könyv még Safranski munkásságán belül is kivételesen fontosnak tűnik. Nem, nem a szerzőnek, és nem is az elefántcsonttorony falát belülről nyalogató elvontaknak, hanem azoknak, akik a hétköznapi valóságra reagálva, a hétköznapokban élnek.

Csodálatra méltó, hogy van jövő és van múlt, de a leginkább csodálatra méltó mégis az, hogy ez az én, aki most vagyok, már volt és lenni fog. […] Az időbeli távolságon keresztül, mely szakadék benyomását keltheti, másnak és mégis ugyanannak látjuk magunkat, pontosabban így akarjuk látni, bár ez nem mindig sikerül

– osztja meg ezt az általunk ismert tapasztalást Safranski, aki – szemben velünk – nem engedi el a gondolatot ezen a ponton, hanem megpróbálja végigvinni, s feltárja (segít feltárni) az okokat és a következményeket is. Heuréka-élmények sokaságát adva az olvasónak.

Safranski – és ezt a Schopenhauer életrajz 1996-os magyar megjelenése óta tudhatjuk és követhetjük – egészen különleges, kiemelkedő alakja az európai gondolkodástörténetnek. Nagyságát az adja, hogy nem csak felismerte, hogy az értelmiségiek – ez alatt nem feltétlenül a „diplomásokat” értem – igénylik/igényelhetik a filozófiával való foglalkozást, de nem hajlandók/képesek elmerülni abban a tolvajnyelvben, amit a filozófusok egymás között használnak. Safranski képes arra, hogy komoly, összetett és bonyolult kérdésekről írjon úgy, hogy közben nem esik bele abba a csapdába, amibe a médiaszemélyiséggé avatott filozófusok/pszichológusok/stb. gyakran belepottyannak. Ő nem próbál meg a könnyebb úton – a gondolatok kiherélése által – egyszerűsített, gagyi „instant-filozófiát” letolni az érdeklődők torkán! Rüdiger Safranski érthetően ír (és szerencsére megtalálják azok a fordítók, akik képesek elkerülni a filozófiával való foglakozás kelepcéit).

A Typotex Kiadó Filozófia-sorozatának darabjaként idén megjelent kötet – Roland Barthes és Martin Buber köteteinek társaságában – olyan kiadói szempontrendszert rajzol ki, mely az igényesség mellett az olvashatóság sokszor lebecsült szempontját is figyelembe veszi.

Safranski nem akarja megváltani a világot, nem adja meg az örök élet receptjét, és még hosszan sorolhatnánk, mint nem tesz, amire az emberek hajlamosak vágyni! Szerzőnk ennél sokkal fontosabb dologra vállalkozik: gondolkodni hívja az olvasót. Máskor a szabadságról, a globalizációról, vagy éppen Nietzsche gondolatairól folytat – nem is annyira egyoldalú – eszmecserét az olvasókkal, most pedig valami olyasmiről, ami mindenben benne van: AZ IDŐRŐL.

A térbeli távolságon átívelő egyidejűség közös megélése […] egészen a 19. század végéig igen korlátozott volt. Csak a telegráf és a telefon technikái, majd végül a televízió tették lehetővé, hogy az emberiség történetében először valóban megéljük a térben egymástól távol eső pontok közötti egyidejűséget.[…] Mindig emlékezetbe kell idéznünk, hogy milyen fiatal még-e lehetőség. Régebben az ember a tér minden pontján az arra jellemző saját időbe volt bezárva. Egy távoli helyen végbemenő esemény már rég a múlté volt, mire tájékoztatást kapott róla. Csak az a terület volt egyidejű, amit közvetlenül meg lehetett élni és át lehetett látni, tehát ahol az ember közvetlenül jelen volt. E határon túl csak a késések különböző fokozatai voltak adottak

– az Idő című kötetből persze nem ez a triviálisnak tűnő tapasztalat a fontos, hanem az a sok szempontú rendszer, ami ebből következik. Pl.:

Régebben a késve közvetített eseményeknek épp elég ideje volt arra, hogy képzelődések és értelmezések kapcsolódjanak hozzá. Mire megérkezett, már sokrétűen fel volt dolgozva…

– és ez sem következmények nélküli!

Az időről beszél, és sajátos, rá jellemző szempontjai szerint elmondja azt, amit eddig tudtunk és/vagy tudni véltünk. Évezredek tapasztalatát foglalja össze úgy, hogy elolvasva triviálisnak tűnő dolgokat veszünk észre. Csupa olyasmit, ami magunktól nem jut eszünkbe… de eszünkbe juthatott volna! (Kicsit olyan a helyzet, mint amikor a kortárs művészetre azt mondja Valaki lekicsinylőn: Ezt én is meg tudnám csinálni!”)

Az idő önmagában, nélkülünk nem vizsgálható, s ha meg akarjuk sejteni a működését, akkor időt kell rá fordítanunk abból a végesből, ami rendelkezésünkre áll. Ez a vizsgálat – időbe vetettségünk és az idő belénk vetettsége miatt – szükségszerűen nem (nem csak, nem elsősorban) az időről szól, hanem minden másról, a halálról (is). Ezzel együtt azt gondolom, hogy a Safranskival eltöltött idő nem elvesztegetett…