Hamvas Béla metszette Czóbel szentendrei almafáit

czóbel kiállítás

Márton László

A frisseség és az elmosódottság

(Szentendre, Czóbel Múzeum, 2017. április 8.)

Czóbel Béla az a festő, akinek nincsenek harsány gesztusai, de halála után évtizedekkel is tartogat meglepetéseket. Például azzal, hogy előkerülnek elveszettnek hitt művei, hagyatékokból, árveréseken vagy idegen festékrétegek alól. Ellentétben a nemzedéktárs Picassóval, aki szintén sokáig élt, és szintén jól kihasználta a rendelkezésére álló hosszú időt, Czóbelnek nem voltak drámai korszakváltásai. Viszonylag hamar kialakította a rá jellemző festői eszköztárat, és hatvan-hetven éven át abból gazdálkodott. Ugyanakkor képes volt a folyamatos megújulásra: nem fulladt ki, nem szürkült el, nem vált unalmassá. Látszik a képein, hogy negyvenöt évesen jóval többet tudott, mint huszonöt évesen, és nyolcvanöt évesen még ennél is sokkal többet tudott. Egyebek mellett ez a szavakba nehezen foglalható tudás teszi lehetővé újonnan felbukkanó képeinek azonosítását és datálását.

Rendelkezésünkre álló életműve akkor is gazdagnak és hiánytalannak érződik, ha tudjuk, hogy nagyok a veszteségek. Többször előfordult, hogy évek munkája veszett oda a műteremmel együtt, és egy-egy gyűjtő elhurcolása után a gyűjtemények is szétszóródtak. De ami megmaradt, az is bőven elég ahhoz, hogy észleljük Czóbel látásmódját, alkotói észjárását, és rácsodálkozzunk óriási energiájára. Nem festett sem csataképeket, sem bibliai vagy mitológiai jeleneteket, még csak vulkánkitörést vagy tengeri vihart sem, de ezekre is futotta volna abból a sok mozgalmasságból és erőből, amit egy-egy csendéletben, táj- vagy utcaképben, portréban, aktban sűrített össze. Sokáig nem tudtam, hogy jelentős grafikai munkássága is van. Utóbb meglepődve szembesültem a ténnyel, hogy több ezer rajza maradt fenn. Az a néhány, amelyet láttam, arról győz meg, hogy rajzolni is kiválóan tudott, noha nyilvánvalóan nem az a típusú alkotó volt, aki egyik ponttól a másikig akarván megérkezni, vonalak mentén rendezi el a látványt.

Megújulásra való képessége a körvonalakhoz való, folyamatosan változó viszonyában követhető nyomon különösen jól. Akik nem kedvelik időskori képeit, azt mondják, Czóbelnek elromlott a szeme, vagy éppenséggel „maszatolt”. Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy ilyesmit hallottam már Monet zseniális kései képeivel kapcsolatban is. Akik kedvelik Czóbel időskori munkáit, azok úgy fogalmaznak, hogy fokozatosan fellazulnak, feloldódnak a kontúrok. Czóbel nem az ábrázolásról mondott le, hanem a látáshoz való viszonya lett más. A női test ugyanaz (attól eltekintve, hogy másik modell vetkőzött le 1970-ben, mint 1920-ban), de a fiatal Czóbelt még a konkrét látvány érdekli, az öreget már inkább a látás mint lehetőség, az, ami a körvonalak mögött sejlik fel. Portréi már az 1920-as években sem voltak a szó szoros értelmében élethűek; ha az ábrázolt személyről maradt fenn fénykép, a Czóbel festette képmás biztosan nem hasonlít rá. Valami vagy valaki másra hasonlít. Hogy mire-kire, azt nem érdemes szavakba foglalni, mert rosszul sikerült hasonlat lenne belőle. Hogy ezek a képmások már a korai időszakban is igen szuggesztívek, az viszont biztos. A kései képmások még inkább eltávolodnak a portré hagyományos céljától, amely az ábrázolt emberi lény azonosíthatósága. Szójátékkal élve: az idős Czóbel célja az élethűség helyett az élethez való hűség. Mintha a nézőpont birtokosa a látott személy, tárgy vagy tájrészlet helyett egyre inkább a nézésben mint cselekedetben és a látásban mint történésben gyönyörködne.

Igaz ugyan, hogy a külső mozgalmasság nincs jelen a képein, de az általa festett házak, utcák, hidak, kikötők, mezők, hegyek és völgyek annyi belső feszültségek mutatnak, mintha ugrásra kész élőlényeket látnánk. Ezért nem kelt hiányérzetet, képeit nézegetve, hogy Czóbel képein nincsenek drámák, konfliktusok, nem tárulnak fel a lélek szakadékai (mint, mondjuk, Gulácsy Lajosnál), és nem akar tanúságot tenni a történelemről (mint Mednyánszky Lászlótól Kondor Béláig sokan). Képein nincs nyoma sem a két világháborúnak, sem az át- és túlélt rémuralmaknak. Én ezt nem mellébeszélésnek vagy szőnyeg alá söprésnek tartom, hanem a nagyszabású alkotói derű fölényének. Az országhatárok változnak, de a léckerítés marad.

Czóbel vad volt és szelíd. Vad volt, hiszen fiatalon a „vadak” csoportjához csatlakozott, hatott rájuk, és hatásokat fogadott be tőlük. A kortársak szobvezívnek tartották fiatalkori formanyelvét. És szelíd is volt, mert munkabírására és alkotói eltökéltségére ez a tulajdonság volt jellemző. Úgy képzelem, alapjában véve magányos volt, ugyanakkor szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezett. A párizsi életet a saját közegének érezte, a szentendrei művészeti társaséletnek pedig a középpontjában állt. A Rákosi-korszakban nem volt kiállítása, kivéve az 1952-es legendás szentendreit, amelyet Fülep Lajos nyitott meg, viszont egyike volt azon kevés művészeknek, akik ekkor is kiutazhattak Nyugatra. Ne privilégiumot lássunk ebben, inkább a kofferben hazacsempészett befőttesüvegnyi szabad levegőt, a párizsi kiállításokról, rendezvényekről, régi ismerősökről szóló híreket vegyük észre. Valahol olvastam, hogy Czóbel ismeretségben állt Hamvassal, az egyik Béla a másikkal. Baráti kapcsolat lehetett, mert Hamvas metszette Czóbel szentendrei almafáit, Czóbel pedig elégedett volt Hamvas ez irányú működésével. Képzeljük el, amint a legsötétebb diktatúra éveiben a nagy magyar gondolkodó ápolja a nagy magyar festő gyümölcsfáit. Olyan sanyarú időben, amilyennek a mostanit látom, és amelyben az elnyomás régi reflexei talán a szolidaritás reflexeit is életre csiholják, vigaszt találhatunk ilyen történetek felidézésében. Vagy akár abban is, ha újranézzük és újragondoljuk Czóbel Béla életművét.

(Márton László 1959-ben született. Regényíró, műfordító.)