Pál Dániel Levente: Az Úr Nyolcadik kerülete – Athenaeum Kiadó, 2017 – 320 oldal, kemény táblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-29-3675-8
Józsefvárosról, az székesfőváros nyolcadik kerületéről sokan hajlamosak azt hinni, hogy „igazából” nem is létezik. Vagy ha mégis létezik, akkor nem olyan, mint amilyen a híre. Pedig olyan, sőt: olyanabb. Persze, itt is hús vér emberek laknak, itt is összetett és bonyolult viszonyok vannak, mégis – aki itt él, az tudja – hogy a légkör, a hangulat nem összevethető a város (az ország, a kontinens, a bolygó, az univerzum…) más részeivel: mintha itt sötétebb lenne a sötét, csillogóbb a fényes és a szürkeségből is különös, színes szikrák pattognának. A kerület körúton kívüli részén, a kapualjakban, a hátsó udvarokon, a gangokon, a kocsmákban és az utcákon létezik egy definiálhatatlan, de történetként jól megragadható „másmilyenség”.
Abban a kerületben, ahol a játszóterek bejáratánál táblák jelzik, hogy „labdázni tilos”, valahogy erősebben kapaszkodik a múlt, s inkább látszik jövőnek, mint olyasminek, amin már túl vagyunk.
A szokásos kisbolt, egy tagbaszakadt férfi kerül sorra.
– Egy kenyeret kérek.
Az eladó ad neki egyet.
– Nincs friss?
– Ez van.
– A börtönben jobb volt a koszt.
– Vissza lehet menni.
– Folytatod, az lesz.
Teljesen felesleges azon morfondírozni, hogy Pál Dániel Levente „csak” hűséges krónikása-e a történéseknek, vagy itt-ott belenyúl-e a valóságba, hiszen ennél sokkal fontosabb, hogy az általa megjelenített figurák, helyzetek és párbeszédek hús-vér emberek valódi közegéről szólnak. (Tudom, tapasztalom magam is.) A hétköznapi/mindennapi valóságtól csak kiragadottságuk különbözteti meg a történeteket. Éppen ezért, a hangulat és a miliő fel- és bemutatásának képességért illeti elismerés a szerzőt… no, meg azért, mert ha az „alapanyag” olyan, akkor még a giccsgyanú sem riasztja vissza. Például a rendőrnek készülő, jégkrémre áhítozó kissrác és a rendőri álmairól lemondó, biztonsági őrként dolgozó tag találkozásánál a brazil szappanoperák rajongói is elmorzsolhatnak néhány könnycseppet.
Aki nem itt él, az talán el sem tudja képzelni, hogy a szépség és a rettenet tényleg ilyen szorosan jár együtt, ott ahol ezek a kafkai helyzetek, hrabali figurák a hétköznapok részét képezik. Az Úr Nyolcadik kerülete – így, csupa nagybetűvel, mint a könyv címében – valóban létezik, és nincs olyan emberből adatot faragó hatalom, mely képes lenne arra, hogy az itt fellelhető „dinamikusan állandó” viszonyokon változtasson.
– Én egy szegény zsidó vagyok, kérem, adjon pénzt!
– Ne haragudjon. Most nem tudok.
– Utálod a zsidókat?!
Lehetne ez a könyv kötelező olvasmány a kerület képzeletbeli urának, s járna érte díszpolgári cím a kötet szerzőjének. (Járni jár, csak nem jut!) Az Úr Nyolcadik Kerülete a menny és a pokol közvetlen találkozása, ahol érthetetlen erők működtetik a hétköznapokat. Akkor is, ha röhögsz, és akkor is, ha zokogsz a sztorikon.
