Hosszan tartó betegség után szerdán elhunyt Tóth Bálint költő, író, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Az akadémia Tóth Bálintot saját halottjának tekinti, temetéséről a család később intézkedik.
Tóth Bálint költészete aktív és passzív, szenvedélyes és letisztult, eszményi és alulstilizált, fájdalmas és jóleső, apokaliptikus és édenkerti. Az ellentétek nemcsak összeférnek, de ki is egészítik egymást. Költészete harmóniára törekszik, még ha e harmónia a +zivataros+ 20. században gyakran abortálódik is.
Tóth Bálint 1929. december 17-én született Keszthelyen, egyetemi éveit már Budapesten töltötte, beiratkozott a pesti egyetem (mai ELTE) magyar-történelem szakára. 1951 februárjában letartóztatták az „államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése” miatt és hat év rabságra ítélték, melyből több mint négy évet ült le. A börtönévek alatt bontakozott ki költészete.
Szabadulása után eleinte fizikai munkásként dolgozott, majd könyvárusként a Margit híd lábánál, később pedig könyvtáros lett az Országos Széchényi Könyvtárban. Csak alkalmanként publikálhatott verseket, fordításokat. Az 1956-os forradalom után koholt vádak alapján ismét letartóztatták, a hónapokig tartó őrizetből Illyés Gyula közbenjárására helyezték vádemelés nélkül, véglegesen szabadlábra. Miután megkapta a verseskötetek kiadásához szükséges erkölcsi bizonyítványt, 1969-ben megjelent első kötete Nehéz örökség címmel. Az ötvenes években írt, régóta rejtegetett, Füveskert című antológiáit (Füveskertek) csak 1990-ben hozta nyilvánosságra.
Utolsó, Varázsduda című gyermekverskötetét 2000-ben adták ki. Tóth Bálint 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
1984-ben József Attila-díjat, 1997-ben Salvatore Quasimodo-díjat és Balassi Bálint-emlékkardot kapott. 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át. Jelentős kötetei között van a Hetedik évad (1975), a Túl a vesztett kert fáin (1980), Nyiss kaput angyal (1988) és A senki földjén (1998).
