Zsuzsanna Ozsváth: …és vér folyt a Dunán… – Corvina Kiadó, 2017 – fordította Heltai András – 216 oldal, kemény kötés védőborítóval – ISBN 978-963-13-6393-7
A hatvanas évek eleje óta Amerikában élő Zsuzsanna Ozsváth a Texasi Egyetem Holokauszt tanszékének vezetője, irodalommal (Radnóti, Celan, Kosinski,…) és történelemmel foglalkozik. Most megjelent önéletrajzi kötete arról mesél, hogy milyen volt kislánynak lenni a második világháború idején, Magyarországon. Zsidóként. Abban a korban, amikor a „keresztény” a nem-zsidó szinonimája volt.
- Szálasi Ferenc törhetetlen és mindent legyűrő hitének bizonyítéka
- Szálasi eddig sehol nem publikált naplója saját peréről
- Nyáry Krisztián: Mindannyian bevándorlók vagyunk
- Can Togay: a Cipők a Duna-parton emlékmű Budapest becsületét hirdeti
- Amikor egy igazi hős is összecsinálná magát – 18+
A békéscsabai zsidó patikus családjának túlélés-története több mint családtörténet: a meghurcolt, kifosztott, tönkre tett és zömében elpusztított magyar zsidóság története. Egy olyan história, amit nem szabad elfelejteni, mert nem szabad megismételni. Zsuzsanna Ozsváth, leánykori nevén Abonyi, könyvének erejét a sajátságos nézőpont adja. Úgy meséli el saját, élesen benne élő tapasztalatait, hogy a visszaemlékező kislány „mögött” jelen van az érett asszony, aki utólag megpróbál rendet teremteni az akkori veszélyek és félelmek között. A nézőpont kettősségéből adódóan a leírt borzalmak történelmi keretet kapnak, és még közelebb kerülnek az olvasóhoz.
A szűken vett Abonyi család – papa, mama, két gyerek – a szülők éberségének, a ritka segítő szándéknak és a szerencsének köszönhetően megélték a felszabadulást, miközben a rokonságból szinte mindenki elpusztult. Volt, aki munkaszolgálatban, volt, aki a gázkamrában, és volt olyan is bőven, akinek a haláláról csak feltételezések vannak. Az Abonyi család időben adta el a békéscsabai patikát, „jókor” – lehet ilyen szót használni ebben a történetben? – menekültek Budapestre, szerencséjük volt, hogy a házuk „csillagos ház” lett, így nem kellett kiköltözniük, szerencséjük volt akkor is, amikor egy védett házban kerestek új menedéket. A gettóba hurcolt gyerekeket, Ivánt és Zsuzsit sikerült hamis papírokkal kimenekíteni, és az őröknek pont akkor nem volt kedvük ahhoz, hogy Ivánnal letolassák a nadrágját. Az Abonyi család minden tőle telhetőt megtett a túlélésért, de – és ez az, amit meg kell értenünk – minden próbálkozás, emberség, pénz és kapcsolat hiábavaló lett volna szerencse nélkül.
Az …és vér folyt a Dunán… című könyv szerzője saját szemével nézte végig kislányként, egy szétlőtt bérház betört ablakán át, ahogy a nyilasok a folyóba lövik az embereket.
Ezúttal nem a házat lövik, hanem valami mást, gondoltam. Valóban, a lövések közvetlenül az utcáról jöttek. Vagy talán a folyótól? Négykézláb odamásztam a törött ablakhoz, és megpróbáltam kinézni a széthasogatott redőnyök között. És mit láttam? Istenem! A képet nem felejtem el, amíg csak élek: egy csoport gyerek, férfi és nő állt a Duna partján, mellükön tenyér nagyságú sárga csillaggal. Kötelekkel voltak összekötve. Négy vagy öt nyilas szegezte rájuk a fegyverét, és belelőtte őket a folyóba, amely a vértől vörösen hullámzott. Senki nem sikoltott, senki nem sírt. Semmit nem lehetett hallani, csak a lövéseket és a testek csobbanását…
Ha csak egyetlen ilyen történet lenne, az is több annál, mint amit éber lelkiismeretű ember el tud viselni fájdalom nélkül. De nem egy van, és nem csak a holokauszt története ilyen. Éppen ezért, ez a könyv nem csak emléket állít, de figyelmeztet is. Nem csak a nácikra, nem csak az antiszemitákra, hanem mindazokra, akik elfelejtik, hogy először emberek, s csak utána magyarok, arabok, muszlimok, cigányok, zsidók….
Mert olyan nincs, hogy valaki szar ember, de „attól még” jó magyar!
