Nyáry Krisztián: Mindannyian bevándorlók vagyunk

nyary_krisztian

Ki vagy mi számít magyarnak? Miért Hóman Bálintnak és nem azoknak a hősöknek állítanának emléket, aki életüket kockáztatva, a nyilas történész nevével fémjelzett rezsim ellen küzdöttek? Mi az a lényeges komponens, ami összeköti a hősöket? – többek között ezekről is beszélgettünk a Magvető és az Athenaeum Kiadó igazgatójával, Nyáry Krisztián íróval új könyve, a Merész magyarok kapcsán.

Az arcmemóriájával szemben a névmemóriája kitűnő, ha pedig séta közben rábukkan egy addig ismeretlen utcanévtáblára, nem nyugszik, amíg ki nem deríti, milyen történet rejlik a név mögött. Így bukkant rá a Merész magyarok főszereplőire is?

– Mások is kíváncsiak, én legfeljebb annyiban vagyok kitartóbb, hogy harmadnap is eszembe jut, ki lehetett például Madzsar József. Van olyan történet, amely már több mint tíz éve érlelődik bennem, és olyan is van, ami jóval hamarabb megszületik. Előfordul, hogy a kutakodás közben előkerülnek leszármazottak is, akik hozzásegítenek egy-egy szál felgöngyölítéséhez, de alapvetően azért írásos forrásokra támaszkodom. Ez egy vállaltan szubjektív válogatás. Olyan emberek kerültek be, akik számomra éppen most fontosak voltak valamiért. Más könyv lett volna öt éve, és valószínűleg más lenne öt év múlva is.

A Merész magyarokat kilenc nagyobb egységre bonthatjuk, köztük például a „belső szabadság”, a „cselekvés” vagy éppen a „lelkierő” hőseire. Nevezhetjük előző könyve, az Igazi hősök folytatásának?

– Igen, ezúttal viszont szándékosan döntöttünk úgy a kiadóval, hogy nem lesz első és második rész, mint Az Így szerettek ők esetében. Ha úgy vesszük, mindkettő válogatás, akár fordított sorrendben is olvashatók. A fejezetekre osztás utólagos: miután elkészültem, sorra vettem, melyik történet tartozik egymáshoz valamilyen formában. Változatosan akartam megmutatni, hogy hányféleképpen lehet valaki hős, épp ezért lett az ötven-egynéhány történetből harminc.

A harmincból viszont csak hét szól nőkről, pontosabban nyolc, ha a Zichy nővéreket külön számoljuk. Igaz, ők mindannyian különösen karizmatikus egyéniségek: a magyar szüfrazsettek pacifista vezetője, a Nobel-békedíjra is felterjesztett Bédy-Schwimmer Róza, a román bányászok „lázasztónője, jogvédője Varga Katalin vagy éppen a boldoggá lett vértanú, Salkaházi Sára. Ennyire kevés példa akadt az anyaggyűjtés során?

– Ha bemegyünk egy könyvtárba és megnézzük az életrajzokat, akkor kiderül, kilenc férfira jut egy nő. Jóval kevesebb a feldolgozható anyag, és nem azért, mert példaszerű életet élő nőkből kevesebb lenne. Egyszerűen nincsenek róluk szóló könyvek, folyóirat-cikkek. Jómagam is keveslem a „harmincból nyolc”-as arányt, de a fentieket figyelembe véve, ez még mindig több a nagy átlaghoz képest. Ráadásul az egyházi személyek, sportolók és katonák között – akikből jó néhány akad a Merész magyarokban is – nehezebb nőt találni, ami a történelem igazságtalansága is.

Ha már a katonákat, sportolókat és papokat említette: a könyvében is szereplő Reviczky Imre alezredes több ezer zsidót mentett meg a biztos haláltól, a vívóbajnok Fuchs Jenő hónapokon át, önként kockáztatta az életét aknakereséssel, Hummel Kornél pap pedig 1944 karácsonyán beköltözött a vakok intézetébe, hogy gondoskodhasson a 120 magára hagyott vak nőről, életét később szó szerint is feláldozva értük. Hasonló helyzetben mennyire lenne merész?

– Szeretném azt hinni, hogy sorsfordító kérdéseknél bátran döntenék, de nem tudom. Ha ma megkérdeznénk, ki, mit csinálna 1944-ben, amikor látja, hogy a szomszédban élő gyerekek életveszélyben vannak, biztosan mindenki rávágná: megmentené őket. A statisztika és a történelmi tapasztalat szerint viszont száz emberből 99 nem csinált semmit. Nem gonoszságból, hanem mert úgy gondolták, nem tőlük függenek az események, erről úgyis mások döntenek. Másrészt pedig nem akarták kockáztatni a maguk és a családjuk biztonságát. Amikor viszont egy-egy hőstörténetből kiderül, igen is voltak, akik megmentettek gyerekeket, akkor talán máskor, hasonló helyzetben az ember kisebb eséllyel hozza meg a gyávábbik döntést. Mindegyik történet főszereplőjében közös, hogy a döntési helyzetek előtt megálltak egy pillanatra és elgondolkodtak, lehet-e másképp dönteni, ahhoz képest, ahogy a többség teszi? Ha úgy találták, igen, akkor mertek másképp cselekedni és kitartani a döntésük mellett.

Nyáry Krisztián

Nyáry Krisztián könyvei –Facebook oldal

A fentihez képest bagatell példa, de így mentjük fel magunkat, akkor is, ha az utcán rosszul van valaki: biztosan részeg, én úgysem tudok segíteni, valaki más majd megteszi helyettem. Más művészekkel, ismert emberekkel együtt – például Harcsa Veronika, Szervét Tibor vagy Mautner Zsófi – a Hősök tere program nagyköveteként részt vett olyan kísérletekben, ahol az emberek segítőszándékát vizsgálták egy-egy hasonló helyzetben. Mit tapasztalt, valóban nehezen segítünk másokon?

– A kezdeményezés elindítója, a világhírű szociálpszichológus, Philip Zimbardo egyik budapesti előadásán jöttem rá, hogy a könyveim főszereplőit, vagyis a hősöket egy valami köti össze: az emberek azon 20-30 százalékba tartoznak, akik akkor is képesek jó döntéseket hozni, ha a többiek a tömegnyomás hatására inkább a gonosz parancsok végrehajtóivá válnak vagy közömbösök maradnak. Egy évvel később lettem másokkal együtt a program nagykövete. Terepgyakorlaton is részt vettünk: amikor például Szervét Tibor rosszullétet imitált, hosszú percekig senki nem állt meg, de ahogy egy valaki odajött, azonnal többen lettünk. A klasszikus, reklámízű jótékonykodás helyett mindenki saját maga választott egy „segítő” tevékenységet, amivel mások napjait szebbé teheti. Így találtam ki, hogy harminc napon át kedves leszek a népszerűtlen, de nagyon is megterhelő munkát végző parkolóőrökkel, a hitelügyintézőkkel vagy az ellenőrökkel. Egy mosoly, két jó szó, és mindenkinek jobban indul a napja.

Bizonyára ebbe a 20-30 százalékba tartozott a magyar katonatisztté képzett szír bevándorló, Fadlallah el Hedad Mihály vagy a német-cseh származású magyar rabbi, Löw Lipót is. Ők itt akartak élni, magyarrá akartak válni, ma pedig inkább kivándorolnak a fiatalok. Mennyire áthallásosak ezek a történetek?

– Az Igazi hősökben is írtam bevándorlókról, például Ganz Ábrahámról, de akkoriban ez nem volt aktuális probléma. Fadlallah el Hedad Mihály sírját nem most, hanem legalább tíz éve fedeztem fel Bábolnán. Kíváncsivá tett, hogy került ide egy arab nevű ember, és utánaolvastam a történetének. Az élet hozta úgy, hogy aktuálissá vált. A fiatal városi értelmiségi szubkultúra pedig tényleg szépen elszivárog, de a magyar történelemben amúgy is jelen van a hullámokban történő be- és kivándorlás. Amikor Magyarország befogadó országként létezett, vagyis ide akartak jönni, itt akartak élni, sőt, magyarrá akartak válni, az mindig kulturális és gazdasági fellendüléssel járt. Jó példa erre az 1830-as, 40-es évek, az 1800-as évek utolsó egy-két évtizede, a 20. századból néhány nagyon rövid időszak, és az utolsó, a rendszerváltás környéki tíz év, amikor kulturális és gazdasági területen is annyira nyitottá vált Magyarország, hogy mások számára is vonzó letelepedési célponttá vált. Ezeken az időszakokon mindig csak nyertünk. Ugyanakkor, amikor bezárkóztunk, inkább kivándoroltak, az pedig mindig negatív következménnyel járt.

Mint most, ahogy a politikusaink kezelik a menekültkrízist?

A nemzeti öntudat, a ki számít magyarnak, a honnan származunk témakör időről időre előkerül, most például a bevándorló-kérdés kapcsán. Nem kell messzire menni, hogy megállapításuk, nagy valószínűséggel mindannyian bevándorlók leszármazottai vagyunk. A 18. század elején 3 millióan laktak az országban, nem mind magyarok. Az évszázad végére a tudatos betelepítési politikának és a spontán bevándorlásnak köszönhetően 9 millióan éltek itt. Mindannyian az ő leszármazottaik is vagyunk. Meg azoké, akik a 19. és 20. században települtek be. Jobban járnánk, ha mindezt nem próbálnánk kitörölni az emlékezetünkből, hanem inkább építkeznénk az erős kulturális tradíciókból. Az csak az egyik szál, hogy bejöttünk Vereckénél. Létezik például a mai magyarságnak olyan története is, amely szerint a 18. században Németországból idetelepítettek minket, vagy, hogy pásztorként beszivárogtunk Erdélybe a Havasalföldről. Bevándoroltunk Galíciából, vagy ide menekültünk a délszláv térségből a törökök elől. Ezek mind mi vagyunk, ebből alakult ki az, amit ma úgy hívunk, magyar.

ocskay_laszlo_utolso_eveiben

Ocskay László, forrás: infovilag.hu

Sokan még mindig nem ismerik a könyveiben bemutatott, filmvászonra kívánkozó hősöket. Sándor Pál és Szász János filmrendezők érdeklődését viszont már felkeltették. Ezek még csak tervek, vagy körvonalazódott már konkrétum is?

– Nemcsak nekik, másokban is felmerült, hogy például a többszörös olimpiai és Európa-bajnok féllábú sportolóról, Halassy Olivérről vagy a magyar Schindlerről, Ocskay Lászlóról érdemes lenne filmet készíteni, de ez még a jövő zenéje. Azért is nagyon fontos, hogy a történetekből műalkotások szülessenek, mert a történelemről alkotott képünket nem monográfiákból és tankönyvekből szerezzük, hanem leginkább filmekből, regényekből. Hogy csak egy példát említsek, a török kort az Egri csillagok alapján képzeljük el.

Az Ocskay Lászlóról az ön közbenjárásával neveztek el útszakaszt a Városligetben. Mintha személyes felelősséget érezne, hogy az utókor méltóképpen emlékezzen, a feledésbe merült, és gyakran méltatlan körülmények között eltávozott emberekre. Valóban így van?

– Ha egy pici szerepem lehet abban, hogy megkapják az őket megillető figyelmet, akkor már megérte. Egyrészt megérdemlik, másrészt építkezni tudunk belőlük. Ocskay több ezer zsidót mentett meg a vészkorszakban, később viszont biztonsági őrként tengődött Amerikában, elfeledve, méltatlan körülmények között halt meg. Miután elküldtem a történetét a zuglói polgármesternek, a helyi önkormányzat elhatározta, közterületet neveznek el róla. A fővárosi közgyűlés is megszavazta, az összes politikai erő egyöntetű támogatásával. Ha valamiért, ezért már érdemes volt megírni.

Ha már szóba került kinek állítunk emléket: a mostani Hóman-szobor ügy kapcsán is felszólalt, csatlakozott a Szépírók Társaságához, kifejtve, kinek állítana szobrot a nyilas történész helyett. Többek között Slachta Margitot, Reviczky Imrét, Soós Gézát és Márton Áront is megemlítette. Miért tartja különösen fontosnak, hogy felszólaljon az ügyben?

– A magyar antifasizmusnak nincsen túl sok hőse, de azért akad néhány. A legrosszabbul a konzervatív, jobboldali hősök jártak. A legkevésbé ápoljuk az emléküket, hiszen a saját korukban fel sem merülhetett, hogy a rendszerrel szembeforduló, ám mégiscsak konzervatív embereknek emléket állítsanak. Többségük ugyanolyan áldozata volt a kommunizmusnak, mint az előző rezsimnek, most pedig, 25 évvel a rendszerváltás után, amikor már beszélhetnénk róluk, nem tesszük. Helyettük olyan figurák kerülnek elő, akik szakmailag – például íróként, történészként – ugyan letettek valamit az asztalra, de az életükkel és döntéseikkel nem mutattak jó példát. Végre széles körben is ismertté válhatnának azok az emberek, akik a Hóman Bálint nevével is fémjelzett rezsim ellen, életüket kockáztatva, akár bele is halva küzdöttek, de mégsem nekik állítanak szobrot. Ha valakitől, akkor a magát konzervatív jobboldaliként meghatározó politikai garnitúrától igazán el lehetne várni, hogy Schlachtáékról megemlékszik. Mégsem teszi.

Mondhatjuk, hogy ez közép-európai jelenség vagy ha úgy tetszik, hungarikum?

– Úgy tűnik, ez tényleg speciálisan magyar „találmány”. Nem szeretjük és nem tudjuk elválasztani az életművet és az életrajzot. Egy remek írótól elvárjuk, hogy erkölcsileg is kifogásolhatatlan legyen, és fordítva.

Például a Nyírő József újratemetése körüli történet is erről szól?

– Amikor a politika újra felfedezte őt magának, majd három éve jött az ötlet, hogy Székelyudvarhelyen újratemessék, politikai táborok szerint oszlottak meg a vélemények. Az inkább baloldali emberek háborús bűnösnek tartották, aki Szálasi nyilas parlamentjének tagja volt, csúnya dolgokat tett és mondott, következésképpen jó író sem lehet. Az inkább jobboldaliak kiváló íróként emlegették, aki szépeket írt, igaz, hogy a politikában megégette magát, na de üsse kő, erről a múló epizódról feledkezzünk el, megérdemli, hogy szülőföldjén illőképpen eltemessük.

A szélsőjobboldali narratíva pedig azt hangoztatta, hogy Nyírő kiváló író, ráadásul még nyilas is volt, ezzel pedig nincs gond, sőt, mindkét ténynek nagyon örülnek. Bizonyos értelemben nekik volt igazuk, mert Nyírő József jó író, legalábbis sokkal jobb, mint Wass Albert, korai novelláinak helye van az irodalomtörténetben. De nem lehet eltagadni, hogy nyilas volt. Nem picit, nagyon.

Máshol a világon ezt hogyan tudják elválasztani?

– Ha a Google Maps-be beírjuk, Ezra Pound Street, nem kapunk találatot Amerikában. Amikor ugyanis Ezra Pound költő honfitársai a II. világháborúban harcoltak, akkor ő Mussolininek lengette a zászlót Rómában. Minden tankönyvben szerepel, hogy megújította az angolszász költészetet, de nem neveztek el róla utcát. Sőt, szobra és emléktáblája sincs, mert kiváló költő volt ugyan, de rettentően gyarló ember.

Példaként említhetném még az antiszemita írásairól elhíresült, és ezek miatt végül börtönbe is zárt francia írót, Ferdinánd Céline-t, akiről szintén nem neveztek el utcát Franciaországban, de nem hagyják ki a tankönyvekből, mert jelentős író volt. Vagy vegyük a filozófus Heideggert, akiről minden róla írt életrajzban megjegyzik, hogy a nácikkal szimpatizált, ráadásul tetteiben is követte őket, a nem náci tanárokat kipenderítette az egyetemről. Senkiben nem merült fel azonban, hogy ne a munkásságának megfelelő rangon tárgyalják, viszont mindenhol szerepel, milyen nézeteket vallott. Nálunk ez nem így működik.

Nyáry Krisztián

Slachta Margit, forrás: mandarchiv.hu

Hómannál azzal szoktak takarózni, hogy felmentették a háborús bűnök alól, pedig ez nem igaz…

– Az alól mentették fel, hogy mint kormánytag megszavazta a Szovjetunió elleni hadüzenetet, ez bizonyos módon még jogos lehet. A zsidótörvényekben viszont óriási személyes felelősség terheli. Sőt, Hómannak sokkal radikálisabb javaslatai is voltak, mint amiket a végén megszavaztak. Ha tréfálni akarnék, persze azt mondanám, hogy azt a díszmagyaros szobrot megérdemli, mert az egy karikatúra.

Evezzünk más vizekre. Van egy nap a héten, amikor félretolja egy kicsit az igazgatói széket, kikapcsolja a mobilját és bevonul a könyvtárba, kutatni, olvasni, írni, akár régen, hiszen eredetileg irodalomtörténész. Min dolgozik most csütörtökönként?

– Nem csak csütörtökönként, de akkor biztosan a könyvtárban vagyok, a festőkről és múzsáikról szóló új könyvemhez gyűjtök anyagot. Az Így szerettek ők mintájára 19. és 20. századi ismert festők magánéletét mesélem el, kiemelve egy-egy művüket, például Rippl-Rónai József történetét, aki idős fejjel szeretett bele a nála sokkal fiatalabb múzsájába, Zorkába. Hol titokzatosan, hol ártatlan kislányként, hol prostituáltként, vagy pedig a végzet asszonyaként ábrázolta a nőt, aki feldúlta az életét, aki számtalan, azóta klasszikussá vált kép múzsájává lett, és aki egy ideig Szabó Lőrinc szeretője is volt. A szerelemnek az idős mester betegsége vetett véget, Zorka pedig otthagyta, nem tudni, mi történt vele azután.

Nyáry Krisztián

Modok Mária Öböl IV.

Megfigyelt valamilyen különbséget a múzsaszerepek között?

– Semmiképpen sem azonosak. Akadt, aki klasszikus múzsaként, menedzser múzsaként vagy szerencsésebb esetben társművészként volt jelen egy-egy ismert festő életében. Utóbbi nagyon ritka, több a negatív példa, hogy csak Czóbel Béla feleségét, Modok Máriát említsem. Ma már nyilvánvaló, hogy saját korának a legjelentősebb festőnője, aki onnantól kezdve, hogy Czóbel elvette, már csak titokban alkotott. A halála után kerültek elő a munkái, egy torzóban maradt életmű: cukros dobozok aljára, kartonlapokra, rossz vázlatokra festett remekművek, amiket a dívány alatt tartott. Sokáig úgy gondolta, az ő dolga kimerül abban, hogy kiszolgálja Czóbel művészetét. Későn sikerült rábeszélni egy kiállításra, addigra viszont már nagyon beteg lett, és nem élhette meg művei bemutatását.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!