Prof. Dr. Bagdy Emőke: Pszichológiai rejtelmek a művészetekben és életünkben – Szépmíves Könyvek, 2016 – 220 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-2936-062
Hallatlanul izgalmas az, ahogy az elmúlt időben „teret nyertek” és egyre több közfigyelmet kaptak a lélekkel foglalkozó szakemberek. Ez az elsőre örömteli folyamat persze szoros összefüggésben áll azzal, hogy a pszichológiához és önismerethez kevéssé konyító emberek nehezen – egyre nehezebben – találják helyüket a világban: útmutatóra vágynak.
Bagdy Emőke pszichológus azok közé tartozik, akik felvállalják az útmutatás hálás/hálátlan feladatát, és ezzel azt is, hogy szavaik és gondolataik széles körben hullámokat vetnek, véleményt generálnak. Érdemes odafigyelni ezekre a szavakra, mert egyet nem értésünk esetén is hasznunkra lehet azzal, hogy segít a saját álláspontunk pontos megfogalmazásában.
A közelmúltban megjelent Pszichológiai rejtelmek a művészetekben és életünkben című kötet azért különösen izgalmas, mert bepillantást enged Bagdy Emőke „munkán túli”, mégis szakmai univerzumába, melynek középpontjában a kultúra, a művészet, az alkotás és sok esetben a művész áll. A kötet első része az alkotót – és szükségszerűen az alkotásokkal foglalkozó, pszichológiai ismeretekkel felvértezett befogadót – állítja a középpontba.
A könyv első negyedében (Alkotásokban rejtőzködő lélek) az első, József Attiláról szóló tanulmány különösen érdekelt, mert egy közös ismerősnek köszönhetően lehetőségem volt ezt a dolgozatot egy korábbi, hagyományos írógépen írt formájában megismerni… s így megnyugodva tapasztalhattam, hogy a szöveg lényegét tekintve nem változott. Egy elképesztően izgalmas történet húzódik a háttérben, nevezetesen József Attila és Kozmutza Flóra megismerkedése, és a megismerkedéskor részben elkészített, soha be nem fejezett Rorschach-teszt, amit 1984. július 27-én Bagdy Emőkének és dr. Láng Iringónak úgy volt lehetősége elemezni, hogy nem tudták, ki a vizsgálat alá vont személy. A tanulmány ilyesformán nem csak a költőre, de a személyiség feltárásának módszerére is reflektál.
A borítóhoz képet „kölcsönző” Kondor Béláról készült írás – más megközelítéssel, de – legalább ennyire izgalmas összetett és mély. Külön hálásak lehetünk, hogy a tanulmány elkészülésének hátterét megvilágítva beengedi az olvasót a „műhelyébe”. A harmadik, Bálint Endrével foglakozó írás háttere a pszichológus és a művész közötti személyes kapcsolat miatt (is) különleges:
Krónikus légzőszervi betegsége és lelki helyzete egyaránt indokolta, hogy barátja (mesterem, Mérei Ferenc pszichológus) javaslatára gyógytornászként és pszichoterapeutaként segíthessem félelmeinek oldását és fullasztó közegeiből „elegendő levegőhöz jutását”. Halálfélelme átszőtte a napjait, fogságban tartotta.
A negyedik írásnak csak a címe riasztó: Térszemlélet, lelkiállapot és önészlelési helyzetek összefüggései az autogén tréningben és a festőművészi alkotásban. A tartalma viszont rettentően izgalmas, és (talán) messzire mutató. Bagdy Emőke a relaxáció folyamán fellépő önészlelés-változás speciális helyzeteit felelteti meg két művész (van Gogh és Egon Schiele) önarcképeinek jellegzetességeivel.
A Testünk szimbólumai című, öt részből álló fejezet a szemhez, az orrhoz, a bőrhöz és a szívhez kötődő, tudatos megfigyelés alá ritkán vont, de mindennapjainkat és a műalkotásokat is átszövő szimbólumrendszereket vonja vizsgálat alá. Ezek a szimbólumok a legalapvetőbb módon részét képezik a nyelvnek (is), és meghatározzák gondolkodásunkat. Reflektálni rájuk akkor tudunk igazán, ha valami olyasmibe botlunk, ami túlmutat a hétköznapin. Példaként érdemes a kötetből kiemelni Salvador Dali műveit, melyekben ezeken a szimbólumokon keresztül juthatunk el a megértésig.
A test részeinek szimbolikája – mint arra Bagdy Emőke ráébreszti-rácsodálkoztatja az Olvasót – elképesztően összetett, hiszen az alapvető, hétköznapi szinten túl tetten érhető a mitológiában, a költészetben, s mint ilyen szükségszerűen válik a pszichológia témájává is… belevonva ebbe a végtelennek tűnő halmazba a kórlélektant és a pszichoarcheológiát is.
A képalkotás végtelen lehetőségeket nyit meg a testi-lelki állapot szellőztető kifejezéséhez, rejtett félelmek és vágyak, konfliktusok megjelenítéséhez, akárcsak az álom. A képi áttétel utat nyit „kifelé és befelé”, feszültségeket old ki, egyszersmind utat nyit a kliens önfeltárása, önmegértése és megoldási utak keresése felé
– olvashatjuk a harmadik nagyobb egység bevezetőjében. Konkrét példákon keresztül megismerhetjük a pszichoterápia során alkalmazott „állapotképek” szerepét a lelki gyógyításban. A bemutatott történetek ismerős hétköznapisága, a felvázolt „képek” és azok értelmezése óhatatlanul is „berántja” az Olvasót, miközben persze – jó értelemben – provokál is.
A televízió képi világának hatóerejével foglakozó dolgozat – éppen a televízió életünkben betöltött központi szerepe miatt – meglepően szerény helyet foglal el a kötet harmadik nagy egységében. Be kell vallanom, nem tudom, miért pont itt, s ha már itt, akkor miért nem pirossal – vérvörössel – nyomtatva. Nem kell arra gondolni, hogy hatalmas és világrengető felfedezések lennének ezen a néhány oldalon. De az biztos, hogy azok, akik nem szoktak elgondolkodni a televízió (videó, számítógépes játék, reklám, stb.) hatásain, máshogy néznének az őket körülvevő monitorokra, ha eljutna hozzájuk az írás.
A kötet negyedik negyede (Hangokban a lélek) ráveszi az Olvasót, hogy a zenéről, annak fontosságáról és hatásáról gondolkodjon a szerzővel közösen. Hogyan gondolkodik a zenéről egy pszichológus? – tehetjük fel magunknak a kérdést még olvasás előtt, s mert a szövegből tényleg sok érdekességre fény derül, végül feltehetjük magunknak is a kérdést: Hogyan gondolkodom a zenéről én?
Bagdy Emőke szerelemgyereke ez a kötet, így aztán óhatatlanul érdekes dolgok derülnek ki a szülőről is, aki nyilván legjobb tudása szerint gondozta ezt a gyermeket, s most elég érettnek ítélte ahhoz, hogy kíséret nélkül elküldhesse az Olvasóhoz. Jó döntés volt, ez a gyerek tényleg nyitott és okos, nem követeli teljes egyetértésünket, de hajlandó és képes beszélgetni. Megérdemli, hogy odafigyeljünk rá.
