+ Irodalom

A visszafordíthatatlan tudatában látom magam előtt törékeny alakod – Vathy Zsuzsa emlékére

…most meg már hiába tekingetek körbe-körbe, te is odaköltöztél örökre a többiek közé, akikkel adósságaimat többé nem tudom már rendezni ebben a földi létben. – Patak Márta emlékezése.

Írta: Patak Márta

Majd az ünnepek után, gondoltam a minap, a Vízkereszttel lezárul a karácsonyi ünnepkör, utána írok majd neked is a januárra tervezett leányfalui beszélgetésünk ügyében. November 8-án a PIM-ben találkoztunk Buda Ferenc köszöntésén, azóta mélyen magamba süppedtem, és ezt is, mint annyi minden mást, csak halogattam, hogy majd karácsony után nekilendülök a feladataimnak. Nem tudom, miben bíztam, talán a sebezhetetlenségünkben, hisz ilyenek vagyunk, sose gondolunk rá, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy valakit láthatunk, most meg már hiába tekingetek körbe-körbe, te is odaköltöztél örökre a többiek közé, akikkel adósságaimat többé nem tudom már rendezni ebben a földi létben.

Amerre megyek, lépten-nyomon fülembe cseng a hangod, Tudtál dolgozni?, ugyanúgy, ahogy a füredi Fordítóház konyhájában, ahol reggelente megjelentem, miközben te apró, jellegzetesen kapkodó kézmozdulataiddal tettél-vettél a konyhapulton, és kipirult arccal, hamiskás mosolyoddal kérdezted, Tudtál dolgozni?, válaszom hallatán aztán fel-felkuncogtál cinkosan, mert hiszen Füredre mindig dolgozni mentünk, és gyakran megesett, hogy nem úgy ment a munka, ahogy szerettük volna.

A visszafordíthatatlan tudatában látom magam előtt törékeny alakod, ahogy figyeltél, mikor valaki beszélt, mindig ilyennek láttam figyelő tekintetedet, mint amikor legutóbb a PIM dísztermében ültünk, oldalról éppen rád láttam, kicsit előre is hajoltál, mintha nem csak a füleddel, hanem minden porcikáddal hallgatnád, aki beszél, mert így tudtál figyelni, rám is, ha beszéltem hozzád, teljes odaadással. Aztán amikor véget ért a hivatalos köszöntés, következett az oldott, pezsgős-tortás-beszélgetős ünneplés, megint megállapodtunk, hogy majd januárban megejtjük azt a beszélgetést Leányfalun a könyvtárban, amit már régóta terveztünk. Egy idő után diszkréten odaszóltál, hogy lemész a mosdóba, aztán szem elől tévesztettelek.

Október elején írtam neked, hogy eljönnél-e Leányfalura beszélgetni velem a könyvtárunkba, te erre szabadkozva válaszoltál, „azon gondolkoztam, mennyire ismerem az eddigi életművedet, és bizony – ha jól sejtem – nem eléggé”, azt hitted, majd neked kell engem kérdezni, és nem fordítva lesz, hogy én kérdezlek majd mindenféléről, könyveidről, Ki nevet a végén, vegyészmérnök múltadról, erre te azt írtad, majd akkor beszélgessünk, ha elolvastad tőlem, amit még kellene. Kevés nagyobb megtiszteltetés érhet már engem ebben az életben, mint hogy te ezt gondoltad, arról nem is beszélve, ahogyan a regényem sorsát mindvégig szíveden viselted.

Jó lenne februárban-márciusban megint együtt menni Füredre, majd írunk Péternek, ezt is mondtad még utolsó találkozásunkkor, én bólintottam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy amit eltervezünk, az úgy is lesz, és most már hiába minden, kesereghetek mulasztásaim fölött, mert nem lesz már többé se Füred, se PIM-beli találkozás, se leányfalui beszélgetés, és az a sok feladat, vállalás is, amiről az Új Ember legutóbbi mellékletében beszéltél, minden itt marad utánad befejezetlenül, a hiányoddal együtt, nem lesz már kinek címezzük majd a megszólítást, ahogyan szoktuk, Drága Zsuzsi!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top