Ziemowit Szczerek könyve – túl azon, hogy szórakoztató – meglehetősen pontos látlelet, amiből nem csak az ukránok, az ukrajnai lengyelek és a lengyelországi lengyelek közötti viszony bontakozik ki, hanem az egész poszt-szocialista tábor bornírtsága. Jólesik olyan szerzővel beszélgetni, akit a mifelénk zajló folyamatok miértje és mikéntje érdekel. [A könyvről korábban itt írtunk.]
– Mennyire kellett a valóságot átformálni, az alapanyagot sűríteni ahhoz, hogy a többévnyi tapasztalatszerzés után elkészülhessen a könyv?
– Évekig rendszeresen jártam Ukrajnába, s mindig készítettem feljegyzéseket, de a könyv ötlete alig néhány hónappal a megjelenés előtt állt össze a fejemben. Kezdetben azt gondoltam, hogy horrort fogok írni Ukrajnából…
– A szereplők magukra ismerhetnek?
– Néhányan tudják, hogy melyik karaktert mintáztam róluk, például Udaj és Kusaj, a két folyton betépett lengyel magukra ismertek, de még ők sem egy az egyben kerültek az én történetembe. A valóságban még annál is örültebbek, mint amilyennek megírtam őket. Persze, elkerülhetetlenül ráépítettem az ő karaktereikre is egy csomó olyan történetet, ami nem velük esett meg. Vagy ott van a galíciai szeparatista fazon, akik több jellegzetes alakból gyúrtam össze, ő például inkább szimbolikus alak, olyan, mint nagyon sokan azon a vidéken.
– Számomra elkerülhetetlen volt, adta magát, hogy párhuzamot vonjak a főhősöd ukrajnai lengyelek közötti kalandozásai és a magyarok Erdély felé fordulása között. De engem tutira tökön rúgnának a nemzetire mázolt szélsőjobberek, ha ebben a hangnemben írnék Erdélyről…
– Lengyelországban is hasonló a helyzet, sokaknak szokatlan ez a hangnem, és lehet, hogy van, aki szívesen elkapna engem. De a lengyelek viszonyulása a régi lengyel területekhez nem egészen olyan, mint ahogy a magyarok fordulnak Erdély felé. Lengyelországban ennek a kérdésnek kisebb a jelentősége, mert az ország, bár nyugatabbra tolódott, de nem szenvedett el jelentős területi veszteséget. Magyarország területe jelentősen csökkent, és a trauma éppen ezért sokkal erősebb. Amikor lengyeleknek kell elmagyaráznom a „magyar trauma” mibenlétét, akkor azt szoktam mondani, hogy képzeljék el, ha Lengyelországból csak Varsó, Radom, Łódź és Częstochowa környéke maradt volna, és az összes többin más országok osztoznának. Így talán érthető, hogy a magyarok miért érzékenyebbek, ha ez a kérdés szóba kerül. Ezzel együtt nálunk is felmerül, hogy szentségtörés, ahogy „megbabráltam” a valóságot, de messze nem akkora bűn, mint itt lenne.
– A magyarországi magyarok hozzáállása a határontúliakhoz ellentmondásoktól terhes. Miközben a felszínen a tisztelet és a nosztalgia vet nemzeti színű habokat, azonközben a háttérben vastagon ott van a lenézés…
– A helyzet azonos. Több olyan magyarral találkoztam, aki Erdélyből szeretett volna áttelepülni ide, és ők mindenhol azt látták, hogy egészen addig meg a nagymagyarországozás, a zászlókkal hadonászás és a testvéri összeborulás, amíg ők a határ másik oldalán vannak. Ugyanez a helyzet Lengyelországban is. Az egyik oldalon egy romantikus mítosz áll: meg kell védeni a szegény, elnyomott lengyelt az elukránosítástól! De amikor valaki megjelenik a lengyel munkaerőpiacon, és van egy kis keleti akcentusa, akkor egyből „kibaszott ruszki” lesz belőle, aki minél gyorsabban húzzon el a picsába. Egyrészt a mingráns-kérdés kapcsán hallatszik az az álláspont, hogy nem kellenek nekünk a mostani menekültek, hozzuk inkább haza a Kazahsztánban élő lengyeleket! Másrészt nyilvánvaló, hogy ha megjelennének ezek a lengyelek, akkor belőlük is „kibaszott ruszki” lenne egyetlen szempillantás alatt.
– Ha már a migráció szóba került, a facebookon láttam, hogy tavaly ott voltál a röszkei határátkelőnél…
– Megnézem, hogy mi zajlik azon a határszakaszon, de nem csak ott jártam, hanem végigmentem az egész útvonalon Görögországtól Bécsig…
– …és közben pont sikerült László Petrát is lefényképezned…
– …a fénykép még a „nevezetes esemény” előtt készült, pont nem voltam ott, amikor forrtak az indulatok. De már akkor úgy éreztem, hogy az az operatőr „nem szereti” a menekülteket. Alapból nagyon ellenségesnek tűnt a hozzáállása. A rendőrök viselkedése viszont sokszor tűnt érthetőnek.
–…???
– Nem minden magyar rendőr volt ellenséges, sőt… Voltak, akik abszolút profiként viselkedtek, és a szakmájukból adódó ridegséggel végezték a dolgukat, de a többség nagyon is emberi volt. Hihetetlen és szürreális, ahogy a kerítés résén a menekültek megpróbáltak átjutni. Ennél csak az volt elképesztőbb, ahogy ezt az egészet a média felnagyította. Ami ott valóban megtörtént, az egyáltalán nem hasonlított arra, ami a híradásokban megjelent. Az újságírók és a fotósok aktívan keresték, hogy mi az, amiről tudósítani lehet, mert az egész helyzet alapvetően unalmas volt. Ott várakozott több ezer ember, és nem hasonlítottak arra, ami a tévékben ment. Napokat töltöttünk a menekültek között, és eszünkbe sem jutott, hogy akár a tárcánkra figyelni kellene.
– Azért csak maradtak történeteid!
– Amikor a magyarok a határkerítésen át vízágyút és könnygázt vetettek be, akkor a szerb rendőrök és határőrök kordont vontak a magyarok és a menekültek közé, amit a menekültek úgy éltek, meg, hogy a szerbek megvédték őket… Vagy amikor jött egy szerb mentőautó, és az orvosok elkezdték a menekültek szemét kimosni, akkor őket is ellepte a könnygáz. Tényleg nagyon emberi volt, ahogy a könnyező orvos és a könnyező menekült egymás szemét mossák.
– A magyarországi tapasztalataidból is könyv lesz, vagy ez „csak” az újságírói munkásságod része?
– Most két könyvet is írok, az egyik egy pillanatfelvétel arról, hogyan néz ki Közép-Európa most, hogyan nyeli el a populizmus az egész régiót. A másik könyvem témája pedig az, hogy milyen lesz Európa néhány év/évtized múlva. Persze, mindkettőben szerepel Magyarország is.
– Utóbbi kötet nyilván majd kicsattan az optimizmusról. [Ziemowit válasz gyanánt akkora sóhajt hallat, amekkorát nem lehet sem leírni, sem kihagyni, majd így folytatja:]
– Mi, magyarok és a lengyelek most ugyanazt a nacionalista szekeret toljuk, de, ha megnézem Orbánt, vagy Kaczyńskit akkor tényleg reménytelennek tűnik minden. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy úgy tűnik, a liberalizmus utolsó védőbástyája a régióban – meglepő módon – Románia marad. Éppen ezért innen, Budapestről oda indulok tovább. Románia minden oldalról körül vannak véve, hiszen az összes környező országban tort ül a populizmus.
