+ Irodalom

Érzékeny férfiak kalandozásai a periférián – Szilasi László új könyvéről

Szilasi Lászlónak, aki a szegedi egyetemen oktatja és kutatja a magyar irodalmat, a Szentek hárfája (2010) és A harmadik híd (2014) után ez a harmadik regénye, ugyancsak tele erős, sorssal és esendőséggel terhelt mondatokkal. Darvasi László szerkesztette.
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk. Magvető, 289 p.

Három kisregény, három tökéletesen eseménytelen, de nagy várakozásokkal és belső intenzitással megélt élet, vagy egyetlen én-történet párhuzamos szálai. A kollégium és a fiatal tanárság éveit élő Babits, Szeged és Fogaras, Világos után a Bükkben bujdosó, Erdélyben vándorló Jókai, és a Bécsből hazatérő Bessenyei, a felvilágosult testőrből és bécsi polgárból bihari remetévé gyűrődő földesúr, akin a cenzori hivatal mindvégig rajta tartja a szemét. Ők hárman csak az elbeszélő tudatában és a magyar irodalom, a próza terében találkoznak, de mindhárom történet magja az a kitaszítottság és belső elvonultság, amiből egyszer még nagy dolgok születnek. Az írás feltételrendszere ma sem más, az elmélyült alkotás tartozéka valamilyen személyre szabott magány. Ez az aranyfedezet.

szilasi_amigmasokkal_librarius_300x250Szilasi Lászlónak, aki a szegedi egyetemen oktatja és kutatja a magyar irodalmat, a Szentek hárfája (2010) és A harmadik híd (2014) után ez a harmadik regénye, ugyancsak tele erős, sorssal és esendőséggel terhelt mondatokkal. Darvasi László szerkesztette.

Szilasi László: Amíg másokkal voltunk. Magvető, 289 o.

Nem küzdelmes, de lassú olvasásra készüljön, aki beleereszkedik a szöveg és az én-ek sűrű kalandjába. Három kisregény kis darabokból, jelenetekből, gondolat és szövegfoszlányokból, fiktív és valóságos eseményekből, láthatatlan varratokkal. Simán átmennek egymásba a képek, a belső monológok. Mihály sírós elvágyódása és feloldhatatlan idegensége, a kocsin zötykölődő, bőrökbe burkolózott Móric éberálomszerű, Platóntól Keplerig indázó gondolatfolyamai, Bessenyei látomása a tenger fenekére süllyedő aranytömbről, amit maga enged el, amíg az udvaron állva nézi a vigasztalan esőben ázó trágyakupacokat. Eleven fantáziák, és az a kevéske külső történés, ami sokszor szintén inkább lélekrezdülés, mint cselekmény, akár egy álomban. Sehol sem zökken, a szövegnek organikus belső ritmusa van.

Szekszárd, Pannónia, szurdik, Mészöly. Nem véletlenül tölti a szerző azzal az életét, hogy keresztül kasul olvassa a magyar irodalom szövegfolyamait.  Miközben másokkal van. Prózája rétegesen, felfejthetetlenül tartalmaz mindent, amit Szilasi gondol, érez és tud a tárgyáról. Ő maga korai Mészöly és kései Vörösmarty szövegeken keresztül érkezett a magyar irodalomhoz, a régi magyar költészet, a 19. századi regény és a kortárs magyar próza a kisujjában van, ez a kutatási területe, maga is a mondattal, a szöveggel és az én-ekkel bajlódik, szöszöl, akár a sajátja az, akár a másé. Azzal a legmélyebb énnel is, ami csak a szövegekben, a művekben nyilatkozik meg. Ezek a szerzők többek között azt tanították neki, mondja valahol, hogy minden poétikai megoldás csak egyszer használható fel.

Adott tehát három korszerűtlen, számkivetett és nagyszerű férfi (Jókai és Bessenyei mellett vannak nők is, a Babits történetben kevésbé játszik ez a reláció), szerelmesek a művészetbe, a transzcendensbe, az egyetemes kultúra és a képzelet a vallásuk, az otthonuk és a menedékük. Közülük még Jókai a leginkább világfi. Bessenyei a bécsi udvarban elindul felé, minden nehézkessége mellett kész azzá válni, vannak mentorai is.

Elhiszi, hogy otthon van a nagyvilágban. Hogy neki az lesz az otthona. Nem Bercel.

Babits alkatától ez eleve idegen. Sőt, ő maga az idegen, nem bír más lenni és nagyon szenved. A 37. oldalon már sokadszor pityeredik el. A Babits-szál különben a visszafogottság, az elfojtások nagyáriája.

Negyedik osztályba járt, amikor először voltak öntudatos szexuális tervei. Ekkor jött rá, hogy ez a dolog tényleg létezik és ettől borzasztóan megrémült.

Megbántottságok és gyanakvások, örökös mellőzöttség.

Vett magának egy keménykalapot, nem segített.

Mihály szenzibilis, félszeg és öntelt egyszerre.

Attól félt, az ő korai önteltsége egyelőre nem kellően megalapozott.

Közben kicsit lenézte és rettenetesen unta a szegedi kollégákat.

Nem volt semmijük, amit ne pénzen vettek volna meg, ezért nincsteleneknek tekintette őket. És irigyelte tőlük mindenüket.

A verseire azért büszke volt.

A jövő számára tartogatta őket. Várakozott. Ez a várakozás volt az ő villanyáramú energiatelepe.

És:

Akkor még nem a nevéért fizették. Egyre inkább, de sohasem teljesen.

Hiába történt meg aztán a felfedezés és befogadás édes aktusa a híres levéllel:

Tisztelt Uram, kérem, küldje el nekem összes műveit. Híve Osvát Ernő.

Hiába a hely a Nyugat asztalánál. De még a Dante fordítás diadala is hiába. Az alkat nem változik. Az élethosszig tartó melankólia megmaradt. Talán csak az itáliai utazások bódulata oldott rajta később.

Mindannak, ami az otthoni hidegben történik az itteni langymeleg gazdagság az aranyfedezete.

Már kinevezték rendes gimnáziumi tanárnak, amikor Négyesy egyszer ellátogatott Szegedre. Feszengve konstatálta, hogy most már kollégák, de egykori professzoráról lerítt:

A szakmai hozzáértés és a közösségi megbecsültség egyensúlyából következő nyugodt, gördülékeny, mély önbizalom.

– amiből neki, Babits Mihálynak sohase volt elegendő.

Jókai már fiatalon rendelkezik ezzel az önbizalommal. Költőbarátja, Sándor hívja, hogy lakjon vele és fiatal feleségével egy Dohány utcai háromszobás lakásban. A magas és sármos prózaíró első irodalmi  sikereit aratja ekkoriban, Júlia egy kicsit meg is rendül, de Móric már Rózát szereti és ez így is marad a nő haláláig. Aztán a forradalom, és a szabadságharc leverése, a véres és sáros emlékek.

Öregek lettek az emberek. Várta, hogy hozzájuk vénüljön Magyarország.

De Jókai nem az az ember, aki beleragad ebbe a sárba. Gyulán találkozik a feleségével, a Bükkbe menekülnek Tardonára.

Ettek, szeretkeztek, beszélgettek. (…) Bildung.

Kijárt a természetbe rajzolni, nem tartotta magát különösebben tehetségesnek. Hízott, unatkozott, vendéglátójával egy acélmetszetes művészeti gyűjteményt nézegettek. Szóba került az is, hogy hová kéne menni innen.

Legyen Velence, ha tényleg menni kell.

De ettől a lehetőségtől mindketten megrémültek.

Talán mégis itthon kellene maradnunk.(…) barátom ez is egy vélemény. (…) Kollégiumi tréfa volt alpári voltában kettejük között is bejáratott, hosszan nevettek rajta a lassan hűlő kis vaskályha előtt. (…) A vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki sem szeretné megismerni a másikét.

A szerbtövissel szegélyezett hosszú erdélyi kocsiúton volt elég alkalma, hogy tovább elmélkedjen a világ folyásáról. A szerbtövis különben az orvosolhatatlan európai nyomorúság jelképeként lép a történetbe, és itt van a románok megkerülhetetlen nyomorúsága is a szeme előtt.

Rosszul gondoskodtunk róluk.

A haragjuk jogos. Aztán eszébe jutottak egy összecsapás öldöklő képei. Egy ablakból, talán Szolnokon látta Damjanich vörössipkásait, akik a gyilkolásban…

Olyan könyörtelenek voltak, mintha szerettek volna valakit.

Később az út során majd a Detonáta  grandiózus bazaltorgonáiban pillantja meg az istenit.

Móric haláláig álmodott erről a képről.

A szép szál címzetes könyvtárőrnek…

hivatalos teendői nincsenek, bennfentesként él a világ közepén”, de az uralkodó halálával szertefoszlik minden. Élethosszig hordozza ezt a veszteséget, de vele maradnak a művészi kérdések és a művészi megoldások is, a kétely és a veszteségtudat. Egyedül marad a távoli nagysággal. Amikor elengedi az aranytömböt és hagyja lesüllyedni a tenger fenekére, elfogadja a tanú szerepet, a tanúságot, elfogadja a sorsát.

A vágyott tanúsítás csak akkor következhet be, ha ő maga a valóságosnak nevezett élet történései közül átlép a művészet történései közé, ha az lesz számára az elsődleges valóság.

Az írás, az olvasás. Hosszú magányos esték, futamok a láthatatlan és talán nem létező Istenről, aki felé és akitől az embernek mindig közvetítőkre van szüksége, művészekre, akik eszközök a kezében, az ő létezésének bizonyítékai.

Bizonyos emberek pedig mindezen felül úgy vélik, hogy kitalált történetekkel kell eltakarniuk Isten hiányát a gyengék elől. Tekintélyes létszámú, komplikált összeesküvés ez. Még ha a tagok nem is tudnak egymásról. Mindegyikük azt hiszi: már megint magányos.

És közben arra vágyakoznak, hogy amit írnak, az olyan súlyos legyen, hogy beszakad alatta az asztal. Van, hogy beszakad, többnyire persze nem. Ez gyakran úgyis csak sokkal később derül ki, és a privát történet felől, vagy arra nézvést szinte irreleváns. Az olvasás kalandja viszont mindig része a saját történetnek. Pláne, ha ilyen: sűrű, mint a méz, csak lassan hozzáférhető, de végül összeáll, felemel és megreptet, ahogy kell.

A mélyben közös az én. Jöhet a maradék kaland. Folytatta, hát az olvasást.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top