– egy hajléktalan ikerpár története –
– Tudja, mi következik a rangsorban a kutya után? – kérdezi Fekete-Nagy Miklós, és azt feleli, hát a hajléktalan. És azt tudja, hol van Gomba? Monortól Észak-keletre, a Gödöllői-dombságban. Ott laktunk, de Budapesten születtünk. A világra én érkeztem hamarabb, Zoltán tíz perccel utánam, és pont úgy nézett ki, mint én. Mégis ő lett a harciasabb, én a megfontoltabb. Azért az jó, hogy anyánk már nem él. Nem élte meg, hogy az iker fiaiból hajléktalanok lettek. Már azok voltunk, amikor jelentkeztünk egy kísérletre.
– Kísérletre?
– Az ikerpárokat elválasztották egymástól. Az én csoportom a Gellért Szálló udvarában maradt, az öcsémék csoportját másik helyre vitték. A kísérletezők azt akarták megmutatni élő, egyenes adásban, hogy ha az ikreket elválasztják egymástól, akkor ugyanarra a dologra másképp reagálnak-e. Nem emlékszem, hogy fizettek-e a kísérletért. Valószínűleg igen, különben miért vállaltuk volna. Akkoriban utcaseprőként dolgoztam, az ikertestvérem pedig a fővárost tanulmányozta; Budapest hajléktalan-ellátórendszerét. Azt, hogy hol és hogyan juthatunk ennivalóhoz, hol lehet zuhanyozni, ügyeket intézni… Egy bontásra ítélt gyárépületben húztuk meg magunkat, egy valamikori szolgálati lakásban. Igen, egypetéjű ikrek vagyunk. Volt kályhánk, minden nap főztünk, ott talált ránk a Máltai Szeretetszolgálat, és attól fogva a szociális munkások rendszeresen látogattak minket. Az ikertestvéremet Zoltánnak hívták.
– Hívták?
– Meghalt. De hiába kérdezi, hogy miben, nem tudom megmondani, csak azt, hogy jóllakottan. Akkor már hajléktalanszállón éltünk, ahová a máltaiak vittek minket, délelőtt még megvettük az ebédnek valót, megfőztük, ettünk, aztán átmentünk egy másik részlegbe, ahol az egyik barátunk élt. Zoli kiment egy üveg sörért, de már nem pattintotta föl… Három óra lehetett, amikor a mentőket kihívtuk, és hét óra, amikor a halottszállító elvitte. Nem, nincsen sírja az öcsémnek. Tudja, a hajléktalanokat általában urnába teszik, és az Új köztemetőbe viszik. Öt év után az urnahely megszűnt, miből tudtam volna meghosszabbítani, úgyhogy már ott sincs a Zoli.
– Önnel is ez fog történni? Maga nagyon sovány…
– Nincsenek fogaim. De a fogínyem megerősödött, úgyhogy már tudok vele rágni.
– Húst is?
– Ha volna miből… Ahol most lakom, a budaörsi reptér fapadosán, ami egy éjjeli menedékhely, reggelire egy szelet párizsit kapunk zsömlével, és ezzel meg is van a napi húsmennyiségem. A fapadon van egy ágyam. Nem, nem az enyém, csak én alszom rajta már ötödik éve. Nem, szekrényem az nincs, mert kevés a hely, de van két hatvannégy literes láda, és ami abba belefér, az mind az enyém. Ruhák. A fapadon a szobák négy-öt-hat ágyasak, és van egy akkora helyiség is, ahol húszan alhatnak. Hajnalban kelek, megeszem a napi húsmennyiségemet, a párizsis zsömlét, azután elindulok egy másik hajléktalanszállóba. Ha éppen foglalkoztatást helyettesítő támogatásból élek, ami huszonkét ezer nyolcszáz forint. Majd újabb nappali melegedőbe megyek, mivel a pesti hajléktalanoknak folyton választaniuk kell: vagy esznek vagy alszanak, vagy mosnak és akkor nem esznek és nem alszanak… A hajléktalan-ellátó rendszert úgy alakították át, hogy az otthontalanok lehetőleg küzdjenek meg mindenért. Nem, jelenleg nincs olyan hely, ahol a hajléktalan kaphatna egy pohár teát, közben az ügyeit is elintézheti, moshat, zuhanyozhat, alhat… Ha foglalkoztatást helyettesítő támogatásból élek, akkor hajnalban, az éjjeli menedékhelyen megeszem a napi húsmennyiségemet, utána elmegyek egy nappali melegedőbe, ahol zsíros kenyeret kapok hagymával, esetleg valamilyen készételkonzervet… A zsíros kenyeret a hagymával ebédre eszem meg, este pedig megmelegítem a készételkonzervet, így kerül a szervezetembe naponta egyszer meleg étel. Elvileg dohányzom is, de mivel nincs rá pénzem, nem cigarettázom… Jelenleg közhasznú foglalkoztatott vagyok, hajnalban fölkelek a budaörsi reptéren, az éjjeli menedékhelyen, aztán közhasznú munkába kezdek.
– Mit csinál?
– Most éppen lakossági információs táblákat hordok ki. A/3-as méretűeket. Újbudán.
– És mennyi fizetést kap ezért?
– Ötvenezernél valamivel többet. Ebből 9500 forint azonnal elmegy a dolgozói bérletre, s mivel az ellátórendszerbe már nem jutok el, a maradék pénzt kell beosztani kilencven étkezésre…Úgy lettünk mi hajléktalanok az öcsémmel, hogy egy kollégám 1984-ben banki hitelt vett föl, százhúszezer forintot. Aztán eltűnt. 2007-ben megtalált a bank, merthogy én voltam az egyedüli kezes, és elárverezték a házunkat. Ott, Gombán. Amikor megtudtam, hogy miért, elutaztam Ceglédre, az OTP-be, és majdnem az ügyintézőre borítottam a beépített bútort. Szegény öcsém csak öt évig bírta a hajléktalanságot… Nekem is már csak két és fél évet kellene kibírnom, hogy nyugdíjas lehessek. Sokat dolgoztam. Vegyipari szakközépiskolát végeztem, belföldi ügyintéző lettem az IBUSZ-nál, ahol anyánk dolgozott. Aztán hivatásos őrmester voltam a határőrségnél, a MÁV-nál vonat fel-és átvevő, géptávírász, segédmunkás a Műszaki Egyetemen, aztán villamosszigetelő és fröccsöntő gépbeállító, de dolgoztam az önkormányzatnál is, Úriban… Még két és fél év, nem tudom, megélem-e. A felmérések szerint az otthontalanok tíz évvel hamarabb halnak. Tényleg hetvenévesnek nézett?
– Könnyebb volt a hajléktalanság az ikertestvérével?
– Könnyebb. Csak mire begyakoroltuk, mit, hol találunk a hajléktalan-ellátó rendszerben, addigra ő… Ha nyugdíjas leszek, akkor…
– Mit szeretne?
– … egy huszonnégy négyzetméteres szociális, komfort nélküli bérlakást. Csinálnék belőle összkomfortosat: vécé, fürdőszoba, konyha, spájz, és még aludni is maradna hely. A lakbér olyan húszezer forint volna, a maradék negyvenezerből meg el tud lenni az ember… Tudta, hogy Magyarországon 400 ezer üresen álló lakás van? És azt, hogy 37 ezer hajléktalant tartanak nyilván? Két aktivista csoportnak is a tagja vagyok. Az egyik a Közmunkás Mozgalom a Jövőért, a másik A Város Mindenkié! Egyszer az AVM-mel házat foglaltunk az V. kerületben, a Csányi utcában. Az egész üres ház az önkormányzaté volt. Húsz üres lakás! A Csányi utcai házat délután két órakor foglaltuk el, de este nyolckor már elő is állítottak minket a rendőrségen, ahol azt mondták, adjak meg egy címet, hova küldjék a csekket a pénzbüntetésről.
– Álmodik még az édesanyjáról?
– Nincs rá időm… Már nem emlékszem, milyen volt anyám hajának a színe. A szeme az barna. Erdélyi családból származott, és most biztosan szégyellné magát miattunk. Az édesapám kolozsvári születésű, Feketének hívták, vagyis Fekete-Nagynak, miután a negyvenes-ötvenes években az állam azt mondta, a Schwarz az túl németes. Anyám cukorbeteg volt, úgyhogy én cukrot nem eszem… Kapaszkodom keményen, hogy fennmaradjak. Általában este tizenegy-fél tizenkettő körül fekszem le az éjjeli menedékhelyen. Hajnalban kelek, mert meg kell fürdenem, föl kell öltöznöm, indul a közhasznú munka, majd aktivistáskodom az AVM-ben, ahol az érdekvédelmi csoportban dolgozom, aztán megyek vissza az éjjeli menedékhelyemre, miközben tudom, érzem, hatvanegy évesen már semmi sem végtelen…
