Halász Margit legújabb regénye – A vörös nyelvű párduc – a Hajdúságban játszódik, s bár négyszáz éven át, napjainkig követi a párducot birtokló emberek életét, mégsem tűnik történelmi regénynek. A vörös nyelvű párduc egy pásztordinasztia lebilincselő története…is.
Az írónőt nem csak erről kérdeztük.
– Zavarba jönnék, ha azt kérdeznék tőlem, hogy hová kell besorolni ezt a regényt…
– Az írói célom az volt, hogy egyfajta istenkereső regényt írjak. Sok-sok gyakorlati példa után arra a következtetésre jutottam: az emberiség istenkeresése az évezredek során mit sem veszített intenzitásából. Ugyanúgy keresi a mai ember a kapaszkodót, mint ezer éve, vagy éppen ötezer éve. Az alapötletet pedig az adta, hogy egy hatalmas könyvesboltban azzal szembesültem, hogy egy egész szintet szentelnek az ezotériának. Számomra ez a XXI. században, Európa közepén fölöttébb elgondolkodtató, hiszen ezt a sok könyvet meg fogják venni. Miért? Mert keresik a választ. Ha jobban körbenézünk, azt látjuk, hogy mindenki imád valamit vagy valakit: unokát, autót, kutyát, macskát, Istent, sportolót, színészt, énekest. Innen már adta magát az ötlet, hogy legyen egy „kegytárgyam”, amely embertől-emberig vándorol, s amelyről elhiszik, hogy hozzáad valamit az élethez, jobbá teszi azt.
– Korábban volt már regénye, ami a Mátrában játszódott, s volt olyan, ami a Tisza partján. Most miért a pusztát választotta?
– A hit-babona-istenkeresés olyan témakör, melyhez egy balladisztikus tájra volt szükségem. A pusztánál balladisztikusabb, nyersebb és keményebb terepet nem tudok elképzelni. Ezért esett rá a választásom.
– Kell ehhez „terepgyakorlat”? El kellett menni a Hortobágyra?
– Természetesen. Én átutazóként régtől fogva ismertem ezt a tájat, meg is érintett, de nem igazán tudtam a titkát. Aztán, amikor felmerült, hogy ez lesz a regényem helyszíne, akkor elkezdtem célzottan járogatni oda. A legkülönbözőbb évszakokban érkeztem a Hortobágyra, s kutattam a puszta titkát. Kivitettem magam a rónaság kellős közepére azzal, hogy hagyjanak ott, és este jöjjenek értem. Meg akartam ismerni a puszta neszeit, a flórát és faunát, érezni a szelet, vagy éppen rettegni a vihar közeledtével. S mert ez önmagában kevés lett volna, végigjártam az összes helytörténeti gyűjtőhelyet: a múzeumokat és levéltárakat. Elkezdtem régi jegyzőkönyveket, bűnügyi krónikákat böngészgetni, mert ez közelebb visz a kistérség múltjának megismeréséhez. Főleg a mondavilágra voltam kíváncsi és a bűnügyekre.
– Bűnügyek?
– Igen, a bűnügyekből sok mindent ki tud olvasni az ember, azokban ott találhatóak az emberiség ősi ösztönei. Az író onnan tudja, hogy jó helyen keresgél, hogy egyszer csak elkezdenek összeállni és összerendeződni a dolgok. Pontosan érzi, hogy ez a konkrét eset kell neki, a másikat meg simán átlapozza, mert az nem az ő célját szolgálja. Azzal foglalkozzon majd valaki más.
A hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum alagsorában van egy nagyszerű levéltár, ahol hozzá lehet férni a jegyzőkönyvekhez. Ahogy belemélyültem a megsárgult lapok olvasásába, sorra kibomlottak azok a történetek, melyek aztán szépen megtalálták a helyüket a regényben. Ott volt a férfinak öltözött nő esete, ott volt megírva tényként az a gyilkosság, amelyet egy szerelmi háromszög kapcsán követtek el.
– Nem fognak megorrolni az áldozatok, vagy az elkövetők leszármazottai?
– Nem, a családok nem fognak ráismerni a szereplőimben a rokonaikra, hiszen a regény megadja azt a szabadságot, hogy átkeresztelhetem a karaktereket, vihetem a történetet más helyszínre, vagy akár egy másik időbe is.
– Visszakanyarodva a címhez: miért pont párduc? Hogyan? Honnan?
– Az aranyborjút már megírta más, sokkal jobban, mint ahogy én meg tudnám írni. Az elején még nem tudtam, hogy párduc, csak azt, hogy egy bűverejű tárgy, mely mellesleg valami állat. Aztán elmentem a szülővárosomba, Vámospércsre egy hajdú-kiállításra. A megnyitó után megengedték, hogy ott maradjak, és egyedül nézelődhessek. A jegyzetfüzetemmel bolyongva egyszer csak megpillantottam egy gyönyörű, színes Bocskai-zászlót, melyen rajta volt egy vörös nyelvű párduc. Ahogy ezt felírtam a füzetembe, egyből tudtam, hogy megvan a regény címe!
– A népmeséket, mondákat, régi történeteket megidéző, szerkezetében és nyelvében kortárs regény egészen izgalmas feszültséget teremt. Olyan, mint a népi hangszereken előadott jazz.
– Ha így nem is fogalmaztam meg, de ez volt a célom valóban. Bennem a két világ amúgy is összeér. Nem tudok ebben a pillanatban jobbat elképzelni, mint azt, hogy itt ülünk egy metropolisz közepén. Ugyanakkor bolondja vagyok annak a tájnak, ahonnan jövök. Én nem a „hazamenő pesti” vagyok. Sokan, akik nem olvasták még a regényt, azt hihetik, hogy ez valami régies, avítt dolog lesz. Közben pedig – szándékom szerint – ez a regény annyira modern, mint a világ, amelyben élünk.
– A regény felölel vagy négyszáz évet, mégsem mondanám azt, hogy „történelmi regény”.
Ez nem történelmi regény, hanem fikció, mely történelmi elemekre épül. Ha négyszáz évvel ezelőtti dolgokról ír az ember, akkor az kicsit történelem is. Vegyük például Bocskait, aki beazonosítható módon szerepel a regényben! Bocskai régóta foglalkoztat, s ahogy beleástam magam a szakirodalomba, rá kellett jönnöm, hogy történelmi figuraként nem az én karakterem. Ezért is nevezem egyszerűen csak fejedelemnek. Engem a magánember Bocskai érdekelt, az, hogy milyen férfi, milyen férj lehetett, amikor például három hónap csatázás után hazatért. Azt boncolgattam, hogyan hatott a távollét a férj-feleség viszonyra. Hogyan is nézhetett ki a női-férfi reláció egy fejedelmi életmódot élő párkapcsolatban. Persze, ez az asszony ugyanígy lehetne egy mai cégvezető felesége. Ebből is látszik, hogy a kisvilág csupán ürügy volt arra, hogy általános emberi viszonylatokról írjak.
– Ön az írás mellett tanít is. Vagy a tanítás mellett ír? Mikor lehet ilyen körülmények között regényt írni?
– Elsősorban nyáron szoktam nagyobb lélegzetű szövegeket írni. Szükségem van egyben hat hétre. Kutatni, ötleteket írni lehet akár egy hosszú hétvégén is. Egy-egy tárcát, vagy egy novellát megírok rövid idő alatt, de a regény az más. A regény az ember testét-lelkét követeli, legalábbis hozzám mindig így kopog be. Másként fogalmazva: én úgy tanultam meg írni, ahogy az a nememből és a társadalmi helyzetemből következett.
–…???
– Egy tanárnő-anyuka nyilván csak nyáron tud írni. Ekkor tudom magam testileg, lelkileg és intellektuálisan is felszabadítani a regényíráshoz. A Párduc első változatát másfél év kutatómunka után negyven nap alatt írtam. A kézirat javítása aztán megint olyasmi, amit lehet csinálgatni tanév közben is. Apró, szöszölős, de megszakítható munka.
– Nagy munka?
– Én azt gondolom, hogy a prózának is van egy sajátos ritmusa, amit az író hall. Ha megbicsaklik a ritmus, orvosolni kell. Olykor egy-egy odaillő szó megtalálásával napokig is elbíbelődöm, de pontosan tudom/hallom, amikor megvan. Nagy munka valóban, rabszolgamunka.
– Ezzel együtt sem tűnik egyszerűnek egy fenékkel több lovat megülni.
– Néha azt érzem, hogy egyre nehezebben megy a két szakma együtt. Máskor meg azt, hogy erősítik egymást. A tegnap délutáni írószakkörömön olyasmi történt, ami lökést adott a készülő ifjúsági regényemhez. Nem kell valami hatalmas dologra gondolni: az egyik gyerek felolvasta, amit otthon írt, s bennem ennek hatására elindult valami, ami a „másik munkámhoz” éppen most szükséges. Úgy is fogalmazhatnék, hogy erre vártam.
– Ezért már megéri!
– Önmagában ezért nem. Ha pincérkednék vagy portás lennék, akkor nyilván onnan kapnám-venném a benyomásokat. Minden napom minden órája magában rejti az alapanyag-lehetőséget. Úgy is mondhatnám, íróval nem nagyon lehet kitolni.
– Szeretne kizárólag írásból élni? Nem lenne az nyomasztó?
– Most erre az a válaszom, hogy igen. Ha azt is megkérdezné, hogy jó lenne-e ez nekem, akkor arra azt válaszolnám, hogy nem tudom, de szívesen kipróbálnám.
