A bécsi könyvvásár hatalmas, színpompás kavalkád. A bejárattól nem messze óriási kódex-reprodukció állít emléket az időnek, amikor az egyszerű ember még távoli, misztikus szentségként gondolt a könyvre. Maga a rendezvény viszont éppen azt példázza, amit ma jelent az olvasás, a történet, az irodalom. Tanítási időben zajongva rohangáló gyerekeket, akik lelkesen töltik ki a feladatlapjukat a középkori várúr és a dinoszaurusz közti folyosón. Színes szakácskönyveket és a frissen facsart narancslé illatát. Sok-sok beszélgetést, előadást, szavalást és felolvasást. Van olyan kiadó, amely, nem vicc, felnőtteknek szóló műanyag pancsolókönyveket forgalmaz – ezek olyanok, mint a kisbabákéi, de képek és szavak helyett egy rövid novellát nyomtak beléjük. Tizenöt perc alatt elolvasható, így a fülszöveg, éppen annyi idő alatt, amíg Ön vesz egy kellemes fürdőt! Na, vajon ehhez mit szólna Örkény…?
Az állandó áramlás közepette kis szigetekként állnak a színpadok. A külföldi könyvek bódésora végén levegőben úszó halak jelzik a Donau Lounge-ét, ahol a dunamenti országok irodalma mutatkozik be. A közönség fehér puffokon vagy horgászszékeken ül – éppen véget ért egy program, de csak néhányan mennek el, viszont annál többen érkeznek. Akinek nem jut ülőhely, megáll a puffok mögött. Hát itt és így emlékezünk meg Esterházy Péterről, délután háromkor, a háttérben duruzsolással és más színpadok műsorainak hangfoszlányaival, nehezen beállítható és időnként begerjedő mikrofonnal. Annyira élő ez az egész.
Cornelius Hell moderál, a beszélgetőtársai Angelika Klammer, Darvasi László és Josef Formánek. Ha nem is egyforma mértékben, de mindannyian személyesen ismerték Esterházyt, ami minden szavukon és gesztusukon átüt. Darvasi, akit Hell Esterházy barátjaként konferál fel, azt mondja:
Péternek nagyon sok barátja lett hirtelen. Én inkább jó ismerősnek mondanám magam. Ő fedezett fel, írt rólam egy folyóiratban, ezt utána évekig emlegették a környezetemben.
Hiszen Esterházy nemcsak író, hanem intézmény is volt, és igazi ellentéte a közép-kelet-európai írónak. Mert a közép-kelet-európai író zilált, önemésztő, besúgó, politizál, elvtelen, és nem ismeri a derűt. Illetve a csehek igen, biccent Darvasi Formánek felé, és Esterházy is ismerte. Derűs volt ő is, az irodalma is, döbbenetesen szabad, nagyszabású, erotikus. Minden szó oda került az írásaiban, ahol lennie kellett. A nyelvtől közelített a valóság felé, nem fordítva, és így konstruálta meg a maga különleges valóságát. A közügyekről persze máshogy írt, de ezt is bölcsen tette, és mindig a megfelelő pillanatokban szólalt meg. Sokan többet vártak tőle, véli Darvasi, ám ő nem merevedett bele egyetlen politikai szerepbe. És milyen sokan támadták éppen arról az oldalról, ahonnan ő maga is jött… Itt Darvasi hangja elcsuklik, erről most nem tudok többet mondani, duruzsolja, majd leereszti a mikrofont.
Sorra hangoznak el az anekdotok is Esterházyról: egyik nevelője egy apáca volt, aki mindig megdorgálta őt a sok trágárság miatt, amit leírt. Hell felidézi, hogyan koccintottak Kertész Imre irodalmi Nobel-díjára a frankfurti könyvvásáron, és hogy örült Péter a pályatárs sikerének. Klammer meg arra emlékszik, milyen nehéz volt Esterházyt fordítani, mert szinte jobban bánt a német nyelvvel is, mint a fordító. Sármos férfi volt, igazi jelenség, és a könnyed virtuozitása mögött rengeteg kemény munka rejtőzött. Frankfurthoz kötődő története Darvasinak is van. Amikor a magyar irodalmi berkekben valakik azt sérelmezték, hogy a rangos német könyvvásáron miért csak zsidók képviselik a magyar irodalmat, Esterházy feltette a kezét:
Én nem vagyok zsidó, de szívesen lennék az!
Nagyon izgalmas számomra az életműve, mondja Formánek, mert annyira máshogy írt, mint én. Olyanok vagyunk, mint a Hold két oldala, de talán az a közös bennünk, hogy Esterházy is, akárcsak én, az igazságot akarta bemutatni a Vasfüggöny keletebbi oldalán. Halomban álltak a hasnyálmirigyrákok a Magvető udvarán, meséli Darvasi, és egyet bevittek Péternek a kórházba. Éppen akkor tanult újra járni, és úgy, de úgy megörült a könyvének…!
A vége felé járunk már, Darvasi felolvassa a nekrológját. Nem vagy senki és semmi, a túloldalra csak így lehet átmenni, ebbe a mondatba beleborzongok. Ezután Klammer ad elő egy részletet a Márk-változatból. Darvasi a közepén fészkelődni kezd, jelez Hellnek, hogy szeretne még mondani valamit. Klammer felolvasása végén felemeli az ujját, és így szól:
Egyszer láttam egy Esterházy-mondatot. Évekig nyaraltunk együtt egy kis tanyán, és ott volt egy elég aljas kutya, már ha a természetben lehet ilyesmiről beszélni, de ez tényleg egy aljas kutya volt, oldalazva futott, sunyi tekintettel nézett. Egyszer ez a kutya az udvaron elroppantotta egy kiscica gerincét, majd otthagyta. Péter lehajolt, és hosszan, némán nézte a cica haldoklását. Aztán egyszer csak felállt. És azt mondta: Láttam, hogyan megy el a lélek.
Ez a program végszava. Kavargó gondolatokkal állok fel, és még fél óráig kóválygok a vásár bódéi között. Ha elhunyt írókról emlékeznek meg, akkor általában sikerül a terembe idézni a szellemüket. Esterházynak most csak a hiányát sikerült megidézni. Minden emlék, történet róla, a felolvasott szövegek és a művészetéről folytatott eszmecsere csak még durvábban vágta az arcunkba, hogy itt valami nincs rendben, neki is ott kellene ülnie annál az asztalnál, ő nem lezárt életmű, hanem élő író, intézmény, “az” Esterházy.
Körbenézek a tömegen, a bazári vidámságon, hallom a szüntelen háttérzajt. Igen, annyira élő itt ez az egész. És bennem csak most tudatosult véglegesen, amit elvileg már július óta tudok, hogy Esterházy nem él.
