Természetesnek vesszük, hogy egy író szenvedélyes olvasó is egyben, ám az, hogy zenerajongó is lehet, kevésbé evidens, hiszen esete válogatja. Alábbi beszélgetésünkben Dragomán György írót kérdeztük a zenéhez fűződő kapcsolatáról.
Vajon hogyan hallgat zenét Dragomán György, az író? Szenvedélyes zenehallgatónak tartja-e magát, vannak-e ezzel kapcsolatos rituáléi, és egyáltalán hogyan kezdődött a zenével való kapcsolata? Feltételezem – ahogy a legfontosabb dolgok az életben mindig ‒ egy ilyesfajta szenvedély is gyerekkorban kezdődhet…
Gyerekkorom alapzenéje a román kommunista rendszer által agyonnyomatott, és ezért mindenki által meggyűlölt román műnépzene, az úgynevezett curáj volt. Évekig tartott, amíg végre képes voltam rendes román népzenét hallgatni, abból is főleg a rezesbandákat szeretem. A gyerekkorom részét képezik apám elvadult éjszakákat átívelő Cseh Tamás- és Csajkovszkij-hallgatásai, meg az AC/DC, amit az egyik szomszéd fiúnál lehetett pénzért hallgatni. Tizenkét éves koromban pedig kaptam egy walkmant, ami nagyon klassz dolog volt, és onnantól kezdve szinte egyfolytában zenét hallgatok. Írás közben is természetesen, de az úgynevezett munkazenéim sokszor eltérnek attól, amit pihenésképpen hallgatok, az előbbiek ugyanis nemegyszer vad zenék rövid, agyonismételt loopjai.
A spektrum döbbenetesen széles, a mexikói barokk zenétől a norvég black metálig, kortárs és klasszikus jazz, blues, komolyzene, elektronikus zene, hipp-hopp, punk, metál mindenféle extrém változata, irtózatos mennyiségű cselló, olasz operaáriák, reggae, barokk operák, alt-country, dubstep, tangó és neotangó, világzene Pakisztántól Spanyolországig, flamenco, rock, látszólag minden összefüggés vagy rendszer nélkül, mégis igen gondosan válogatva. Végtelen hosszú és változatos playlistjeim vannak, megesik, hogy Alfred Dellert a korai Sepultura követi, aztán Howling Wolf jön, utána meg José Manese, Billie Holliday épp olyan fontos nekem, mint Linda Perry. Tudom, ez elég brutálisan hangzik, de tényleg képes vagyok felváltva hallgatni Purcellt és Black Sabbathot, Telemannt és Robert Johnsont, Exumát és Victor Cojt, Bartókot és Bad Religiont. Folytassam?
Köszönöm, egyelőre talán elég is. Arra viszont még roppant kíváncsi volnék, vajon az író hősei is örökölték-e szerzőjüktől a zene imádatát? Vannak-e köztük zenerajongók, vagy a zenéből elevenséget nyerő figurák?
Az Oroszlánkórus tele van ilyenekkel, az előbb felsorolt listából sok minden megjelenik ott, hogy csak kettőt mondjak, Juile Londontól a ’Cry My a River’ öt élethelyzetben is el van énekelve, egy másik novellában a nagyapa egy fiktív, magyar Maria Tănase dalt hallgat a gramofonján. De a Máglyában is van egy szép vonatos gyászmulatás, dobbal, hegedűvel, tangóharmonikával és hucul cimbalommal. Ezt a jelenetet a Técsői banda ihlette, akiket egyszer láttam játszani az Ördögkatlan Fesztiválon, de a könyvben játszott dalok már fiktívek, a szövegeket én találtam ki. Ez elő-elő szokott fordulni, és bizony sokszor a legnagyobb rajongók is komolyan veszik a hasonló trükköket: például a Hevimetál című novellámban egy Vader nevű lengyel, thrash metál zenekar lengyel himnusz feldolgozásaira hivatkozom, ezek után pedig több hevimetál szakíró is megdicsért, hogy milyen obskurus dolgokat ismerek, ám az igazság az, hogy tudtommal a Vader sose játszotta el, sem nem rögzítette a lengyel himnuszt, ezt csak én találtam ki.
November 17-én a Müpában lesz egy beszélgetés a zenéről, melynek egyik főszereplője épp Ön lesz, és a műsorajánló szerint megszólalnak majd az Ön által választott zenék is. Ki volt az ötletgazdája ennek az estnek? És miért pont Nyáry Krisztián lesz a partnere, beszélgetőtársa?
Úgy tudom, ez egy induló sorozat első estje lesz, Náray Erika hív majd bele vendégeket. Örülök, hogy Krisztiánnal lépünk fel, az egyik első kézirat, amit már a Magvető igazgatójaként kézbe vehetett és aztán megjelentethetett, éppen az Oroszlánkórus kötet volt, ami ugye tele és tele van zenével. Izgalmas este lesz, nekem egy kicsit ünnepi alkalom is, mert aznap hajnalban indulok majd vissza Budapestre Kolozsvárról, ahol a Kalucsni című darabom ősbemutatója lesz, másnap reggel pedig Győrbe utazom, az a megtiszteltetés ért ugyanis, hogy én kapom a Győri Könyvszalon Alkotói díját.
Árulja el, milyen zenéket választott, mit fog hallani a nagyérdemű ezen az esten?
Van egy lemez, amit annyira szeretek, hogy csak kivételes ünnepi alkalmakkor hallgatom meg, Ella Fitzgerald Ella in Rome ‒ The Birthday concert című lemeze. 1958-ben vették fel Rómában. Hihetetlen eksztatikus jókedv és felszabadultság árad belőle, közben mégis nagyon vad. Legendás lemez, története van, a felvétel ugyanis elveszett és harminc évig lappangott, amíg végre megjelentette a Verve. Erről fogunk beszélgetni, de más zenék is szóba kerülnek majd, Monk és Duke biztosan.
