Людмила Стефановна Петрушевская a kortárs orosz irodalom egyik legizgalmasabb figurája, de ezzel igazán nem mondtunk túl sokat! Az 1938-ban született szerző már a rendszerváltás előtt is része volt a magyar kulturális életnek, a Három lány kékben című darabját 1987-ben mutatta be a Katona József Színház (ekkoriban a Szovjetunióban még be volt tiltva ez a színmű is). Petrusevszkaja írta a Mesék meséje (Сказка сказок) című szöveg nélküli animációs film forgatókönyvét. Közel hetven éves volt, amikor a kávéházak világát ironikusan megidéző Kabarékoncertjével színpadra állt, mint énekesnő.
A Rémtörténetek című kötet fülszövege fölötti fénykép is egy ilyen koncerten készült, s nem sokat árul el abból, hogy az idős és rafináltan életvidámnak tűnő írónő mögött miféle életút állt. Ahhoz, hogy Petrusevszkaja történeteit a maguk ironikus és végsőkig lecsupaszított formájában élvezni/átérezni tudjuk egyáltalán nem szükséges az életút ismerete, de talán nem (mégsem!) felesleges néhány szót szólni róla. Felmenői között volt, aki nyelvészként dolgozott, míg ki nem végezték, nagynéni, aki jeltelen sírban nyugszik, és édesanyja, aki művészettörténész és színháztudós volt, intézetbe adta Ljudmilát, mert nem tudta eltartani. Ehhez képest már az is csoda – a világ tele van kisebb csodákkal –, hogy Petrusevszkaja elvégezte a Lomonoszov Egyetem újságíró szakát. Közben stúdiószínházban játszott, énekelni tanult, s végül még állást is kapott, mint riporter. Színdarabjai szamizdatként terjedtek, s novellái is alig jelentek meg a nyolcvanas évek közepéig. A fordulat az ő életében is a kilencvenes években következett, amikor már szabadon publikálhatott, és Nyugaton felfigyeltek rá: ’92-ben megkapta a német Puskin-díjat, és ’93-ban az Éjidő című regényével ott volt a Booker-díj legesélyesebb jelöltjei között. Az már tényleg a sors fintora, hogy otthon mintha kevésbé rajonganának érte, mint külföldön. Ráadásul a „Nyugat”, mely egyebekben erős ráhatással van a magyar könyvkiadói tendenciákra, pont akkor fedezte fel magának, amikor Magyarországon sikknek tűnt orosz írókat nem kiadni. Tisztelet a kivételnek.
A Typotex Világirodalom sorozata óriási hiány (adósság?) ledolgozásában vesz részt azzal, hogy – a szabályt erősítő kivételként – megjelentette a Rémtörténetek című kötetet. A magyar olvasótól biztosan nem áll távol az a fekete humor, és az a lecsupaszított málló díszletek mögé rejtett érzékenység, mely az orosz írónő világát jellemzi. Meghökkentő történetein sírni lehetne, ha közben nem fojtogatná az ember valami morbid kacaghatnék. A rémálmok itt a valóság részei, s örömre nem ad okot a happy end, ahogy gyászra sem a permanens pusztulás. A váratlan és várhatatlan fordulatokkal teli történet groteszk, valóságon túlmutató világa – minden lehetetlensége ellenére is – letehetetlenül vonzó és ismerős. Itt, a kelet felé sodródó kompországban. Is.
