Mik azok az eldugott gondolatok, érzetek, amiket nem mondunk ki? Miért pont azt mondjuk ki, amit kimondunk? Miért nem azt, ami természetesen fakadna belőlünk? Sokkal több van a szavak mögött, mint bennük. Ettől bonyolulttá válik minden és nehézzé a lelkiismeret.
Az Örkény Színház október 14-én mutatja be Csehov Három nővérét, amelyben Mása alakját Tenki Réka formálja meg. A színésznővel a próbaidőszak finisében beszélgettünk.
− Úgy képzelem, hogy egy színésznőnek szíve vágya Csehov Három nővérében játszani, különösen Mása szerepét. Jól gondolom?
− Persze, egyértelmű. Mindig klasszikusokat szerettem volna játszani, azokban érzem magam otthon, az a közegem. Erre tessék, megkapom Mását, és nehezebb, mint bármikor bármi. Annyian eljátszották már, olyan legendás, nagy előadások is születtek belőle, hogy azokhoz méltóvá válni, vagy valami újat kihozni az egészből, nagy terhet jelent. Persze tudom, hogy nem kellene ezzel foglalkozni, de mégis foglalkozom. Nem gondoltam volna, de néha önkéntelenül eszembe jut Básti Juli, Ruttkai Éva, Tóth Ildi, akiket tisztelek, szeretek és már megfejtették Mását, de hogy vajon én tudok- e valami újat mutatni az előadásban, az még kérdés számomra.
− A nyílt próbán készült felvételt látva modernebbnek tűnik.
− Az mindenképpen modernek tekinthető, hogy nincs díszlet, és az összes szereplő végig bent ül a színpadon. A jelmezek nem maiak, de nem is korabeliek, az 1980-as éveket idézik. Stuber Andrea fordításából dolgozunk, ami egy fokkal közelebb áll az élőbeszédhez, mint Kosztolányié, de mindig azt érzem, hogy egy klasszikus a látványvilágán kívül nem lehet nagyon modern. A mondanivalóját és azt, ahogyan meg van írva, nem lehet gyökerestül kitépni, így is, úgy is magában hordozza a gyökereit. Hogy hogyan áll össze, mit mutat a nézőnek, arra majd csak a premier előtt látunk rá jobban.
− Mása alakján keresztül szemlélve miben látod, érzed a csehovi általános érvényű mondanivalót?
− Minden elemzés azt fejti ki, és tényleg így van a Csehov-daraboknál, a Három nővérnél is, hogy beszélünk, beszélünk valamiről, de általában nem az a lényeges, hanem az, ami a kimondott szöveg előtt, alatt a fejekben zajlik. Mik azok az eldugott gondolatok, érzetek, amiket nem mondunk ki? Miért pont azt mondjuk ki, amit kimondunk? Miért nem azt, ami természetesen fakadna belőlünk? Sokkal több van a szavak mögött, mint bennük. Ettől bonyolulttá válik minden és nehézzé a lelkiismeret. A mögöttes tartalmakat, a mozgatórugókat kell megfejteni, azt, hogy mi miért hangzik, illetve nem hangzik el. Ha naplót nem is, de jegyzeteket készítettem a próbákon: miközben a többiek beszéltek a különböző jelenekben, feljegyeztem, hogy mi játszódik le bennem. Azért, hogy eljussak a felismerésig: amikor megszólalok, nekem miért azt kell mondanom, amit. Nem tudom, ez vezet-e valahova, van-e értelme, de próbáltam leírni, hogy egy-egy helyzetben mi történik, és én mit gondolok éppen akkor.
− A próbák után is foglalkoztatnak a felmerülő kérdések? Otthon is agyalsz rajtuk?
− Mióta van gyerekem, nem. Megpróbálom tudatosan szétválasztani a színpadot és az életemet. Augusztus utolsó hetétől minden nap bent vagyunk reggel-este. Ez olyan feszített próbatempó, főleg a Három nővérnél, ahol az érzelmek összevissza csapkodnak, hogy teljesen lefáradunk. Délután kettőkor tudatosan lezárom az agyamat. Nagyon nehéz megcsinálni, de muszáj, hogy jó anyja lehessek a gyerekemnek. Kettőtől hatig csak vele foglalkozom, semmi mással, egyszerűen nem engedhetem meg, hogy ne így legyen. Vasárnaponként, amikor nincs próba, egész nap csak vele vagyok. Igyekszem az agyamat erre beállítani, és nem magammal hurcolni Mását.
− Bagossy Lászlóval most dolgozol először. Milyen a közös munka?
− Zsámbéki Gábor arra nevelt minket az egyetemen, hogy legyünk rugalmasak, mert annyiféle színházi formával, annyiféle rendezővel fogunk találkozni, hogy ha ragaszkodunk egy valakinek a világához, akkor nem tudunk majd másokkal dolgozni, csak azzal az eggyel. Azt tanította: nem az a fontos, hogy legyen egy elhatározásunk, és azt meg akarjuk valósítani, hanem az, hogy tudjunk alkalmazkodni. Munka közben mindig az van a fejemben, hogy teljesen rugalmassá kell tennem magam, mert ha a netán meglévő paneljeimből dolgoznék, akkor ütközésbe kerülnénk. Kinyitom magam, történjen, aminek történnie kell, izgalommal tekintek elébe, és hagyom, hogy Laci vezessen.
− Önismereti szempontból is hasznos lehet ez a folyamat. Sok mindent megtudtál magadról?
− Persze, az új helyzetek mindig építik az embert, sok mindenre megtanítanak. Új vagyok ebben a színházban, ott ülünk egymást körbevéve a színpadon, és a kollégáknak is bizonyítanom kell. Meg kell mutatnom: méltó vagyok arra, hogy itt legyek közöttük, megállom a helyemet. Egy szerep megfejtése is mindig jellemfejlődéssel jár. Izgalmas, hogy az aktuális darabban mi kapcsolódik ahhoz az életszakaszhoz, amiben vagyok, mi az, amit másképpen gondolok, mint öt vagy akár csak egy évvel ezelőtt. Látva, hogy Irina hogyan gondolkodik, rájövök, hogy én máshol tartok, már nem vagyok az a naiv fiatal lány. Érdekes felfedezni magunkban azokat a változásokat, amik akkor következnek be, amikor elérünk bizonyos életkort vagy -helyzetet. Néha szomorú, néha furcsa, néha jó érzés, hogy az ember már túl van bizonyos tapasztalatokon. Ide tartozik az is, amiről az előbb beszéltünk: régen másról sem szólt a napom, mint hogy az aktuális szerepemen pörögtem, de most már nem így van. Meg kellett tanulnom úgy beosztani az időmet és az erőmet, hogy koncentráltan, megfelelő szinten tudjak dolgozni, anya is tudjak maradni, a férjemmel, családommal és még magammal is tudjak törődni, mondjuk elmenjek tornázni, futni, hogy egy kicsit egyedül legyek, és ki tudjak kapcsolni. Ezek nagyon nehéz dolgok, de mindent meg lehet oldani, ha az ember kicsit okosabb, és próbál jobban gazdálkodni.
− Továbbra is játszod a MOST FESZTiválon a legjobb alakítás különdíjával és a színikritikusok ,,A legjobb női főszereplő” díjával kitüntetett Egyasszony című monodrámát? Bírod párhuzamosan alakítani a két nehéz szerepet, az Egyasszonyt és Mását?
− Hálás vagyok a díjakért. Szerencsés csillagzat alatt született az előadás, nagyon örülünk a sikerének. De épp valamelyik nap fogalmazódott meg bennem, hogy már nem akarok többet szenvedni. A Doda is az Apátlanokban, Mása is meg még az Egyasszony is, nincs valami olyan, amiben viccelődnöm kell? (Nevet.) Azt hiszem, kezdek kicsit besokallni.
− Az Orlai Produkció és az Örkény Színház nyilván egyezteti a műsortervet, de veled egyeztetnek-e?
− Én csak azt kötöttem ki, hogy havonta hány Egyasszony lehet. Volt olyan, hogy kilencszer ment, akkor azt mondtam, ezt nem bírom. Most ötnél tartunk, ami még mindig sok. Meglátjuk, mennyit engedhetek majd meg magamnak.
Nyitókép: A Három nővér próbáján Gálffi Lászlóval (fotó: Gordon Eszter)
