Egyasszony – Tegyünk az ellen, ami megnyomorít bennünket!

Egyasszony_Tenki_Reka

„Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő” – ezzel a diagnózissal kellett szembenéznie Péterfy-Novák Évának, az Egyasszony című blog, illetve könyv szerzőjének. Az orvos – hogy minél előbb elindulhasson teniszezni – gyorsító szerekkel siettette a szülést, és ezzel halálra ítélte Éva elsőszülött gyermekét, Zsuzsit. Az anya annak tudatában ápolta, halmozta el szeretettel végzetesen sérült elsőszülöttjét, hogy nem fogja megérni a felnőttkort. Hét év együtt töltött időt adott nekik a sors. Évának eközben meg kellett küzdenie egy bántalmazó férjjel és később született kisfia elvesztésével is. Mindezt sikerült ép ésszel túlélnie. Történetéből monodráma készült, amelyet a Jurányi Inkubátorházban 2015. október 21-én mutat be a Füge és az Orlai Produkciós Iroda. A darab próbaidejében az előadóval, Tenki Rékával és Paczolay Béla rendezővel beszélgetett L. Horváth Katalin.

Tenki Réka (fotó: Takács Attila)

Egyasszony (fotó: Takács Attila)

− Béla, a te ötleted volt, hogy színre vigyétek Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyvét. Mi ragadott meg benne?

Paczolay Béla: Elgondolkodtatott, hogy milyen szörnyű csapásokat mért a sors erre a miskolci lányra, és mégis olyan életszeretet árad belőle, ami mindannyiunknak példát mutathat.

Az az üzenet ragadott meg, hogy soha nem szabad feladni.

− Férfiként mennyire tudtad átérezni, milyen megaláztatások érték Évát mint nőt?

P.B.: Van fogalmam róla, de erre istenigazából Réka tudja a választ. Viccesen azt szoktam mondani, hogy ismerem a nők helyzetét, mert dolgoztam nőgyógyászaton. Van igazságtartalma, ugyanis a sorkatonai szolgálatomat egy kórházban teljesítettem, takarítóként.

− A szerző azt írta: a tárva-nyitva hagyott ajtókon ki-be mászkált a vízvezeték-szerelőtől a portásig mindenki, miközben a nők a szülőágyon ,,kiterítve” vajúdtak, vagy éppen vizsgálták őket az  orvosok. Takarítóként te is jelen voltál egy-egy vizsgálatnál, szülésnél?

P.B.: Nem. Ösztönösen próbáltam tőle óvni magam. De hosszú hónapokig takarítottam a kórtermeket, így elég tevékenyen részt vettem egy egész osztály életében.

Az orvosbeteg, a nővérbeteg, az orvosnővér viszonyt pont olyannak láttam, amilyennek Éva leírta.

Ismerem a hierarchiát. Láttam a főorvost kényelmesen kávézgatni az ápolónőkkel abban a szobában, ahol én tartózkodtam, és tudtam, hogy ez mit jelent. A legkevésbé sem azt, hogy a betegekkel foglalkoznak. Ennyi tényleges közöm van az egészségügyhöz. Hogy mennyi érzékem van megmutatni az Éva-történetet, az még kérdés.

Paczolay Béla (fotó: Takács Attila)

Paczolay Béla (fotó: Takács Attila)

Tenki Réka: Bélának szerintem különös érzéke van a nőkhöz, sokkal jobban tudja, mint általában a férfiak, hogy hogyan kell velük beszélgetni. Van annyi nőiesség a lelkében, amivel rá tud hangolódni az apró, finom rezdüléseikre is.

Érződik rajta, hogy át meri engedni magán Éva megrázó történetét, és ezt be is vallja.

Persze egyszer eljön az a pillanat, amikor el kell távolodnunk a darabtól,  mert annyira felkavaró, hogy egyszerűen nem bírnánk elviselni a próbák terhét. Bizonyos mértékig mindkettőnknek immunissá kell tennünk magunkat.

− Réka, miért akartad látni azt az egri intézetet, ahol Éva kislányát, a súlyosan sérült Zsuzsit gondozták?

T.R.: Azt gondoltam, ha már olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerhetem a szerzőt, beszélgethetek vele az előadásról,  akkor jó lenne látni azt a helyszínt is, amiről a darabban nagyon sok szó esik. Azért mentem el az otthonba, hogy lássam, mivel kell megküzdenie egy szülőnek nap mint nap, ha a gyereke híján van bizonyos képességeknek. Tudni akartam, hogyan kell bánni, viselkedni egy súlyosan sérült gyerekkel, és mi mindent kell legyűrni magunkban, hogy végig tudjuk csinálni. Minden nap szembesülnöd kell azzal, hogy valaki felelős ezért az egészért, és állandóan felteszed a kérdést:

vajon én magam mit rontottam el az életben, hogy ezt a sorsot kaptuk tőle?

Tenki Réka (fotó: Takács Attila)

Tenki Réka (fotó: Takács Attila)

Nem tudunk róla, nem is gondolunk rá, hogy milyen az, amikor egy gyerek nem tud kikelni az ágyból, be van zárva az alig működő testébe, miközben ép elmével bír.

A gondozók vidámak, viccesek, másként ők sem bírnák ki, de attól még a tény tény marad.

− Az, hogy mindezt a saját szemeddel láttad, hozzátett a szerep megformálásához? Könnyebben hívod elő magadból azokat az érzelmeket, amelyeket megmutatsz a színpadon?

T.R.: Úgy fogalmaznék, hogy szélesebbre tárult előttem a perspektíva. Amikor először olvastam fel a monodrámát, az Egerről szóló részeknél elkezdtem magam előtt látni az intézet képeit, de most már nem csak a képzeletemre hagyatkozom, hanem kaptam egy szeletet a valóságból. Biztos, hogy akár ösztönösen is minden beépült az előadásba. Az is, amiről Évával beszélgettem út közben az autóban. Nem mint konkrét színészi eszközök kerültek be a szerep megformálásába, hanem mint a lelkemben valahol elraktározott érzések, amelyek bizonyos pillanatokban előjönnek.

Szerintem ha valaki érzékeny ember és érzékeny színész, akkor minden abba az irányba hat, ahová kell.

Kis-Kádi Judit, Paczolay Béla és Tenki Réka (fotó: Takács Attila)

Kis-Kádi Judit, Paczolay Béla és Tenki Réka (fotó: Takács Attila)

P.B. Rékában a darab felkavaró érzelmei eleve mind megvannak. A próbákon nem is az a dolgunk, hogy bármit kicsikarjunk belőle, hanem inkább az, hogy a saját érzelmeivel szemben felvértezzük. Hogy amit felkaparunk, azt be is tudjuk tapasztani. Mindig azt mondom, hogy egy kicsit tartsuk távol magunktól a darabot, mert annyira erős, hogy megeszi a lelket, ha nem tudunk falat húzni a történet és magunk közé.

T.R.: Az előadásokon nem rám kell erős hatást gyakorolnia a történetnek, hanem a nézőkre. Azzal nem tudnak mit kezdeni, ha már tíz perc után a földön fetrengek fájdalmamban. Akkor kívülállók maradnak.  Az a jó, ha én csak közlök valamit, és a katarzis bennük születik meg.

P.B.: Sikerült már úgy végigmenni a darabon, hogy nem hatódtunk meg, és szerintem ez nagy dolog. Küzdeni kell, mert emocionálisan nagyon szélsőséges a mű. A próbafolyamat előtt nagy súlyt fektettem arra, hogy Éva és Réka megismerje egymást, sokat beszélgessenek, de azt mondtam: amikor elkezdődnek a próbák, el kell vágni ezt a szálat. Eleve nehéz Évával szemben leülni, és eljátszani őt.

Nem csak arról van szó, hogy jelen van a szerző, hanem arról, hogy a nagyon személyes története, az élete van a színpadon.

Egyelőre keressük a hangokat, az egyensúlyt. Amíg meg nem találjuk, Évát jelképesen eltiltottuk a próbáktól. Három-négy órát dolgozunk, ami a napnak csak kis része, de agyban, lélekben egész nap bennünk van a darab. Néha nagyon kimerítő.

Fotó: Takács Attila

Fotó: Takács Attila

− Réka, milyen módszerrel éred el, hogy lelkileg ne ragadj benne egy-egy szerepben; le tudd tenni, ha vége van az előadásnak?

T.R.: Az előadás-záróra után az a legfontosabb, hogy hová megyünk haza, van-e olyan biztonságos közeg, amiben fel tudunk oldódni, és tovább tudunk lépni. Szerencsére nekem van, mert otthon minden feszültséget kibeszélhetek magamból.

− Mi a célotok az Egyasszony-előadással?

T.R.: Amikor felolvastam a férjemnek a darabot, megfogalmazódott bennem, hogy azért kell megcsinálni, mert minden szörnyűség ellenére az életigenlésről szól. Segítséget nyújthat sok olyan embernek, akik maguk is súlyos helyzetben vannak, és nem tudnak kilépni belőle. Belülről nagyon nehéz látni, hogy milyen kevés kellene a változtatáshoz. Néha csak annyi, hogy valaki elmeséljen nekünk egy ráébresztő történetet.

Ha eljutunk a felismerésig, oda is eljutunk, hogy tegyünk az ellen, ami megnyomorít bennünket. A darab, illetve az előadás azt üzeni, hogy merjünk élni.

− A nézőknek sem lesz könnyű dolguk; bátorság kell a történet befogadásához. Mit gondoltok, hány előadást fog megérni a darab?

P.B.: Rékának – amellett, hogy a saját biztonsága érdekében meg kell edzenie a lelkét – a nézők reakcióira is fel kell készülnie a Jurányi intim terében. Elképzelhető, hogy valaki nem bírja el a darab súlyát, feláll, és kimegy.

Nagyon messzire vezetnek, mélyre hatolnak a mű szálai,

tehát tényleg nézőt próbáló előadás lesz. Több ismerősöm is mondta, hogy ne haragudjak, engem szeret, de ezt kihagyja. Ugyanakkor sokan alig várják, hogy megnézhessék a darabot. Az is kérdés, hogy egy hónapban hányszor lehet eljátszani az Egyasszonyt. Réka mennyit bír, mennyire gyalulódik le a lelke, mennyi idő alatt tud újratöltődni. Ez olyan monodráma, amit akkor sem lehetne számtalanszor előadni, ha a közönségnek nagyon tetszene.

T.R.: Ha csak néhány emberhez jut is el, de például annyit elérünk, hogy kiderül számukra, mi a családi erőszak, és az, hogy felül lehet kerekedni rajta, már nagy dolgot tettünk.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

– Ti ketten hogyan találtatok egymásra?

P.B.: Orlai Tibor producer hozott össze minket.

Soha nem dolgoztunk együtt, és először úgy találkoztunk, mintha egy házassági hirdetés jeligés randevújára mentünk volna.

Egy kávézóban méregettük egymást, ott szembesültünk azzal, hogy kivel is fogunk sok időt együtt tölteni. Legalább annyira zavarban is voltam, mint egy jeligés randevún; miközben beszélgettünk, jó néhányszor levertem az asztalról a villát, és arra gondoltam, hogy Réka biztos komplett elmebetegnek néz. (Nevet.)

T.R. : Nem csak a szöveget, a darabot, hanem egymást is meg kellett tanulnunk, de nem működött volna a munkakapcsolat, ha eleve nem passzolnánk össze. Hetekig összezárva még így is megviseljük egymást néha. Reggelente, amikor hármasban találkozunk [Kis-Kádi Judit asszisztens a harmadik – a szerk.], pontosan tudjuk a másikról, mi történt vele, milyen állapotban van, elkezdhetünk-e egyáltalán dolgozni. Olyan, mint egy csoportterápia.

Próba után még együtt is ebédelünk, és utána is sokszor jár az eszünk a darabon, tehát egymáson is.

De azért esténként nem telefonálgatunk, és nem találkozunk. Egyelőre. Az előadásokon már este sem fogjuk megúszni egymást. (Nevet.)

A háromfős csapat a próbán (fotó: Takács Attila)

A háromfős csapat a próbán (fotó: Takács Attila)



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!