Tavaly ilyenkor arra kértünk művészeket, tudósokat, közéleti szereplőket, hogy mondjanak véleményt a menekültkérdésről. (A cikksorozat itt található.) Most azt kértük tőlük, hogy foglaljanak állást az október 2-ai kvótanépszavazással kapcsolatban. Szalay Kriszta, Csepeli György és Majtényi László véleménye itt, Lévai Katalin, Bokros Lajos és Salamon András gondolatai itt, Heller Ágneséi, Radnóti Zoltánéi és Király Gáboréi itt, Törley Katalinéi, Nyáry Krisztiánéi és Márton Andráséi itt, Spitzer Gyöngyiéi, Iványi Gáboréi és Kenesei Marcelléi pedig itt olvashatók. Ezúttal Kovács Patrícia, Forrai Tamás és Vekerdy Tamás véleményét adjuk közre.
KOVÁCS PATRÍCIA SZÍNMŰVÉSZ, A SUHANJ! EGYIK ALAPÍTÓJA
Otthonról hozom azt a késztetést, hogy mindig a kisebbség mellé kell állni, és ezt teszem is mindenféle módon, lehetőleg nagyon hangosan. A látás-, értelmi vagy mozgássérült gyerekek és családjuk tömegsportba való bevonásával, az épek és fogyatékkal élők együttes mozgási, sportolási lehetőségének megteremtésével foglalkozó SUHANJ! Alapítvány már hat éve az életem szerves része, de nem csak ezt tartom fontosnak. Például voltam már a Pride megnyitója, kétszer is.
Minden helyen és platformon igyekszem kiállni az egyenlő bánásmód jogáért. Azt gondolom, hogy akinek bármiféle ismertsége van, annak kutya kötelessége is a valamilyen szempontból hátrányosan megkülönböztetett emberek mellé állni,
de nálam ez ráadásul már gyerekkoromban is így volt. Emlékszem olyan helyzetekre, amikor iskolai konfliktusokban kiálltam azért, akit bántottak, mert roma volt, vagy mert mondjuk béna volt a tornaórán. Tapasztalataim szerint az emberek attól félnek, amit nem ismernek. Igenis ki kell állni, mondani kell sokszor és hangosan, hogy
tessék nyitottnak lenni, tessék megismerni azokat, akiktől idegenkedünk vagy akiktől idegeníteni akarnak bennünket! Ha megismerjük őket, attól szélesebb, színesebb lesz a világ, és nem utolsósorban sokkal kevesebb félelem lesz az emberekben.
FORRAI TAMÁS, A JÉZUS TÁRSASÁGA MAGYARORSZÁGI RENDTARTOMYÁNYÁNAK VEZETŐJE
Van, aki azt mondja, hogy a betelepítésről szóló népszavazás jó, mert alkalmunk nyílik eszmét cserélni fontos erkölcsi, gazdasági, társadalmi kérdésekről. Van, aki pedig azt állítja, hogy rossz, mert egy többféle értelmezést lehetővé tevő kérdésre (amely így bármely oldalról félremagyarázható marad) nem lehet jó választ adni.
Ettől függetlenül a kérdés nem megkerülhető: sokféle ésszerű értelmezése mögött olyan, alapvető kérdések húzódnak meg, mint hogy milyen víziónk van hazánkról és megosztott társadalmunk belső „integrálásáról”, az Európai Unióról és keresztényi felelősségünkről mindezekben. Sajnos azonban e kérdések helyett olyan, negatív képek erősödtek fel, amelyek társadalmi polarizáló hatása maradandó lehet. Véleményem szerint
a saját kérdéseinket, például a roma integrációt vagy éppen a határon túli magyarok helyben tartását mint hasonló kihívást, vagy a Kárpát-medencei megbékélést is nehezítheti hosszú távon, ha bármely csoport célkeresztbe kerül, mint most a menekültek.
A magam számára fontos támasznak, jól megfogalmazott megnyilatkozásnak érzem az Amerikai Egyesült Államok püspökeinek körlevelét, amelyet az ottani, ugyancsak nehéz, novemberi választásokra készülve tettek közzé. [Bővebben itt – a Szerk.] Ez címében és tartalmában a lelkiismeretünk formálásának kötelességére hívja fel a figyelmet.
Mi tehát a keresztény ember feladata? Általánosságban vett erkölcsi kötelezettségünk, hogy éljünk az állampolgári kötelezettségünkkel, ha ezt jogrendszerünk nem is követeli meg.
E kötelezettség alapja és eszköze viszont a lelkiismeretünk formálása!
Ehhez kell a személyes és a dialógus útján másoktól megszerezhető tapasztalat folyamatos imádságos megfontolása.
A népszavazásra elmegyek, mert keresztény állampolgári felelősségnek érzem a komoly megfontolásból hozott döntés vállalását. Mégis, szinte fontosabbnak tartom, hogy már most készüljünk az október 2. utáni hétköznapokra. Jó lenne, ha mi, keresztények fel tudnánk erősíteni az itt felmerülő valódi kérdésekről szóló mélyebb, nyugodtabb, hosszabb távú dialógust, vitát. Ehhez
valódi párbeszédet szükséges folytatni, amelynek ráadásul a keresztényi szolidaritás hétköznapi tapasztalatára kell épülnie.
Mi, a Jezsuita Menekültszolgálat, feladatunkat abban látjuk, hogy a magyar állam által befogadott menekültek számára megadjuk azt a segítséget, amelyet az állami rendszernél talán személyesebben, rugalmasabban nyújthatunk.
A nálunk befogadott, oltalmazott családok segítésében keressük azt, hogy miként lehet megfogalmazni olyan reflektált tapasztalatokat, amelyek másokat is bátoríthatnak erre.
Az iskoláskorú gyerekek oktatásában nyújtott segítség megszervezésével egy máshol is használható, reális mintát szeretnénk kialakítani. A magyar iskolák számára felkínált »érzékenyítő« programokkal az a célunk, hogy segítsük a magyar gyerekek perspektívájának kiszélesítését.
Örülünk annak, hogy mindebben sokakkal tudunk együtt gondolkodni és együtt dolgozni.
(Forrai Tamás véleménye az Új Emberben, illetve a Magyar Kurírban is megjelent.)
- Szomorú vasárnap
- Leszegett fejjel fogunk álldogálni
- Véres karddal rohangálnak a politikusoki
- Nagy munka lesz helyrehozni a gyerekekben tett kárt
- Ez a szavazás a félelemről szól!
VEKERDY TAMÁS PSZICHOLÓGUS, ÍRÓ
A MOMA Parlament előtti nagygyűlésén is volt alkalmam elmondani, hogy álláspontom egyértelmű: ne engedjük arctalan tömeggé tenni magunkat és gyermekeinket, amely arctalan tömeget aztán egy másik arctalan tömeggel, a menekültekkel állítunk szembe! Az arctalan tömeg mindig vagy gyilkos vagy áldozat.
Magyarországon egyszer már volt ilyen bűnbakképzés – rettenetes következményekkel.
Hatszázezren itt, kétszázezren amott pusztultak el ennek következtében. Mindnyájunkban él félelem, szorongás, rettegés, mélyen tudat alá szorítva legtöbbször – a lét kitettjének természetes rettegése – és ehhez csatlakozik önvédelmi ösztönként a területvédő agresszió.
Ha a manipulátor ezeket a tudattalanból hamis cél megjelölésével a tudatba emeli, felmentést ad a szadisztikusba forduló ösztönök kiélésére.
Vannak, lehetnek terroristák a menekültek között? Persze, hogy vannak és lehetnek. Ugyanúgy, ahogy köztünk is. Ha egyszer
tudjuk, hogy Magyarországon több mint ötven nő hal meg évente családon belüli erőszak miatt, ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar férfiak agyonverik asszonyaikat?
Szerintem nem. Márpedig így következtetünk a ,,migránsok”-ról terjesztett rémhírekből is.
Már maga az, hogy migránsnak nevezzük őket, egy olyan eltávolítás, amely az első lépés ahhoz, hogy arctalanná téve emberi és egyéni mivoltuktól megfosztva, gyűlölni tudjuk őket.
