Szeptember 22-én 18 órától a nagy sikerű Talán, bizony, mégsem című könyvről – és a szerepekről, melyeket minden nő próbál összehangolni: „anya”, „feleség” és „dolgozó nő” – beszélget a holland szerzőnő, Jannah Loontjens és Réz Anna filozófus, az Üvegplafon blog szerkesztője az Alexandra Irodalmi Kávéházban (1075 Budapest, Károly krt. 3/c).
A könyvről idén márciusban írtunk Mire gondolsz, amikor magadhoz nyúlsz? címmel. Most beleolvashatsz a híressé vált „szex-chat részletbe” is, de kérlek, csak akkor lapozz, ha elmúltál 18 éves!
…Így van: nem ismer. És én sem ismerem őt. Mégis hiányzik, ha nem reagál. Vágyódom utána, hiányoznak a kiismerhetetlen, szeszélyes válaszai, a viccei. Megpróbálom elképzelni, milyen lenne szorosan mellette feküdni, hallani a hangját, érezni a szagát… Szeretném ismerni a szagát. Itt fekszem, a legbensőbb gondolataimat osztom meg vele, lenn pedig az apám a nővérével a nagymamám temetését intézi. Én meg…
15:17
ne hidd, hogy nem ismerlek
:–)
15:17
hm
15:17
hozzám illő nő lennél
15:17
ó igen? nem tudom, hogy te hozzám illő férfi lennél-e
15:17
erre tudom a választ
15:17
éspedig
15:17
nem vagyok az
15:17
hahaha
„Hi szépasszony” – írta. Így kezdődött. A Facebook-profilomon felugrott a beszélgetőablak: Hi szépasszony. Még sohasem cseteltem, és annyira meglepődtem, hogy vissza találtam kérdezni: Mégis ki vagy? Így kezdődött a beszélgetésünk, a flörtünk. Először főleg New York volt a téma, tudni szerettem volna, hogy még mindig úgy van-e minden, ahogy az emlékeimben élt. Az Avenue A sarkán még mindig megvan az AltCafé? És a StMarks Bookstore? Még mindig folynak a felújítások az Union Square-i metróállomás bejáratánál? New York. Az ígéret városa. Miközben Rafiqkal beszélgettem, rájöttem, hogy milyen anakronisztikusak az érzéseim, amit talán az ikertornyok szimbolizálnak a legjobban, amelyek az emlékeimben még álltak. Ha látogatóm jött Hollandiából, elvittem egy koktélra a Világ Ablakaiba. Ott álltunk szédítő magasságban, szorosan az ablaküvegre tapadva, becsípve a délutáni napsütésben, és a fogpiszkálóra felszúrt olajbogyót babráltuk, amit a Martinihez adtak. New York. A megmérettetés helye. Siker vagy bukás. De kiderült, hogy Rafiq egészen másként éli meg a várost. Őt szorongással tölti el New York. Elveszettnek érzi magát, az emberek keresztülnéznek rajta. Senkit sem ismer egy művészen kívül, akinek néhanap segít a nagyobb installációk megépítésében. Teljesen visszahúzódott egy New York-i lakás magányába, egész nap ki se dugja az orrát otthonról. Főz, mos, takarít. A barátnője sokszor csak késő este ér haza. Tolmács magas rangú diplomaták mellett. Legalábbis Rafiq ezt mondja. Sohasem fogom megtudni, hogy igazat mond-e. Csodálja a lányt, de hiányzik neki a családja, és sokat gondol azokra az utcákra, amelyek felnevelték: Amszterdam nyugati városrészére, ahol jelenleg élek.
15:18
gondolkoztam azon, amit kérdeztél
15:19
mit kérdeztem?
15:19
hogy mire gondolok, amikor magamhoz nyúlok
15:19
mesélj
15:19
a vicces az, hogy rájöttem hogy tulajdonképpen nincsenek világos fantáziáim
15:19
az meg hogy lehet?
15:19
persze volt, hogy megpróbáltam egy másik férfira gondolni valamelyik kollégámra vagy Tom egyik barátjára vagy ilyesmi akkor elképzelem, hogy behúz egy üres irodába feltűri a szoknyámat
15:19
iiiizgi
15:19
de az ilyesfajta fantáziáim mindig megakadnak egy ponton valahol mindig félresiklik a dolog
15:19
kár pedig jól hangzik
15:19
vagyis nem, nincsenek visszatérő erotikus fantáziáim
15:20
de csak gondolsz valamire
15:20
igen, de az elvontabb, szürreális talán hülyén hangzik
15:20
mesélj!!!
hallani szeretném!!!
15:20
most tényleg arról beszélek amikor maszturbálok
ti. amikor Tommal szeretkezünk, akkor igenis sokszor gondolok férfiakra rád is például rád is
15:20
rémes lenne ha nem így volna
15:20
haha
15:20
mesélj, mesélj!
15:20
nos amikor maszturbálok… az érzésre koncentrálok és azokra a színekre, amiket látok és közben megjelennek ábrándképek de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki
15:20
rendben
