Az élet egy zsidó fonott kalács

rubin-eszter-barhesz

Rubin Eszter: BarheszAthenaeum Kiadó, 2016 – 208 oldal, kemény kötés védőborítóval – ISBN 978-963-2935-78-2

Nem vagyok nő, nem vagyok zsidó, és nincs mély gasztronómiai irányú érdeklődésem sem. Viszont ebben az országban élek, s többé-kevésbé itt éltek az őseim is, akiken ugyanúgy – na jó, azért nem ugyanúgy, de durván – átgázolt a történelem, ráadásul férfi létemre érdekel, hogy mit gondolnak a nők. Rubin Eszter regénye a fentiek miatt egyszerre otthonos és egzotikus, ismerős és ismeretlen, közeli és távoli. Annak segítségével, amit ismerni vélek a világból, megragadja a figyelmemet és végigvezet a regényen, az ismeretlenen. Mert regényről beszélünk, ami nyilván: fikció, amin átragyog a megélt tapasztalat. A fikció azért jó, mert a tények talán kevésbé fedik el az igazságot, s lehetőséget kapunk arra, hogy belehelyezkedjünk egy olyan világba, mely minden ismerősségével együtt is „tök idegen”. A regény központi eleme a konyha, a sütés-főzés, az étel, az alapanyag, a folyamat, az illatok az ízek. Nem az evésről, pláne nem a zabálásról van szó, hanem valami olyasmiről, ami minden érzéket megszólít, s legalább annyira „tágas”, mint maga az élet. Az élet, ami nem önmagában való, hanem összekapcsolódik más életekkel, családdal barátokkal, ősökkel és utódokkal, fájdalmakkal és örömökkel.

A maradékhasznosítás mestere volt Cili, mindent eltett, azután kotyvasztott belőle valamit, képes volt paradicsomos káposztából mákos tésztát csinálni. Karácsony után kibontottuk a szaloncukrot, papírjából kiettük a száraz kenyérhéjat.

Zsidók és karácsony, meg “a szopós malac tündi-bündi lapockája” – ezt is elmeséli az egymásba fonódó történetek sora, az előre és visszautalások közben bővülő történetek láncolata. Paradicsomos káposztából mákos tészta, avagy tragédiából szatíra, így a családi emlékezetben élő történetekből is ki lehet venni (el lehet felejteni) a fájdalmat. Közben megmaradhat az érzelmek teljes skálája és a rácsodálkozás! Szép könyv ez, sok fontos dologról beszél könnyedén, de súlyosan, hiszen minden fel lehet dolgozni. Majdnem mindent. A gyermek elvesztését például nem. Az maga a tömény, kiúttalan és elviselhetetlen fájdalom, amit csak az idő enyhíthet. Aztán a túlélést követheti a továbbélés… talán.

Tudom, hogy helye van a mélységes mély gyásznak ebben a történetben, ettől lesz még csillogóbb az, ami ettől érintetlen, s mégis, olvasás közben aránytalanul nagy megrendülést okoz ez a történetre tőkesúlyként kapcsolódó nehéz-ség. Gács Anna az Élet és Irodalomban így fogalmazott:

…a barhesz előbb a gyermekkori dunyhát idézi fel, aztán a szakács-isten teremtményeként emlegeti az elbeszélő, majd a keletlen barhesz halott csecsemő lesz…

Persze, ennél sokkal több ez a könyv, mert benne van az a világ is, amit én – férfiként, itt élőként, nem-zsidóként – ismerhetek. Benne van az úttörő-csapat, a menzai étkezés borzalma, és benne van – a minden mellett – még a Parlament is:

Nem véletlenül veszíti el józan eszét, s lesz romantikus, nagy ívű ábrándok, hagymázas álmok martaléka mind, aki ide bekerül. Az elvarázsolt kastély magas ablakából nem nyílik kilátás lefelé, az eget fürkészhetik csak, bent pedig erősen torzító tükröket.

Ez a mi világunk, a mi ráismerésünk, akkor is, ha sütünk/eszünk barheszt, meg akkor is, ha azt sem tudjuk, mi fán terem… és már előrendelhető a következő kötet, a Bagel is, ami ott kezdődik, ahol a Barhesz véget ér!



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!