x

Aki latinra fordította Micimackót…

lénárd sándor typotex

Lénárd Sándor: Családtörténeteim / Levelek fiaimhozTypotex kiadó, 2010 – fordította Siklós Péter és Vajdovics Zsuzsanna – 220 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-279-102-9
Lénárd Sándor: Egy magyar idegenvezető Bábel tornyábanTypotex kiadó, 2010 – szerkesztette Siklós Péter és Terts István – 320 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-279-101-2

Provinciális és gyakran kisszerű világunk meghatározó tényezője – s gyakran szinte-szögesdrót kerítése is a magyar nyelv, mely minden csodájával együtt is gyakran inkább elzár minket a külvilágtól, semmint összeköt vele. Lénárd Sándor, aki Dél-Amerikában töltött évei során latinra fordította Micimackót, amiatt is figyelmet érdemlő figura, hogy sok nyelven író és beszélő szerzőként is magyar író maradt. Pedig ez egyáltalán nem volt törvény- vagy szükségszerű.

A Budapesten induló, majd Bécsen és Rómán át Brazíliáig vezető életút oly sokszor elszakadhatott volna a – zsengének is csak nagy jóindulattal nevezhető – „magyar gyökerektől” (Lénárd Sándor édesapja a németországi Krefelden született Eugen Isak Levy néven), s az, hogy mégsem így történt, azt bizonyítja, hogy a magyar nyelvben olyan erő lakozik, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Éppen ezért, Lénárd életútját, és írásait vizsgálgatva fel kell tennünk magunknak a kérdést, van-e bármiféle létjogosultsága a nemzetmentő-bizniszben utazó és homogén magyarságot vizionáló elmeháborodottaknak. Tényleg azt hisszük, hogy a Lénárd által megélt/megtapasztalt sokszínűség és nyitottság kisebb vagy rosszabb volna, mint a mostanában propagált bezárkózás?

Lénárd Sándor emléktáblája a nagykörúton (arra tippelni sem merünk, hogy a tábla készítője és/vagy készíttetője hallott-e valaha a tipográfia mibenlétéről...)

Lénárd Sándor emléktáblája a Nagykörúton (arra tippelni sem merünk, hogy a tábla készítője és/vagy készíttetője hallott-e valaha a tipográfia mibenlétéről…)

A Typotex kiadó által 2010-ben megjelentetett két zsebkönyvméretű kötet sokak számára kényelmetlenül – mások számára üdítően – aktuális lehet, ha nem hagyjuk, hogy a piac szeszélye, és a folytonos újdonságkeresés eltereljen minket. A Családtörténeteim című kötetben található két levél az utódoknak szól, s bár keletkezésük között évtizedek teltek el, mégis ugyanaz a nyitottság és mélységes humanizmus hatja át mindkettőt. Lénárd Sándor – ahogy regényeiben is – a világot akarja megmutatni, s itt, a levelekben sincs híján az együttérzés és a távolságtartás egyensúlyának, ami segít abban, hogy plasztikusan – és könnyeden! – tudjon szólni a legsúlyosabb témákról is. Lénárd Sándor tudta, hogy a legszemélyesebb történeteknek is van/lehet világraszóló távlata és tanulsága.

Az emberiség az okos gazdaság, a bölcs tolerancia és a békés kereskedelem mindörökre eltűnni látszó korából barbárságba süllyedt. Gyilkos fegyvereket agyaltak ki és vetettek be, a jog és a közigazgatás rendkívüli eszközeivel ártatlan embereket aláztak és gyilkoltak meg, a pénz, ez a különösen egyszerű érintkezési eszköz előbb az értékét, aztán az értelmét is elveszítette, a határok falakká váltak, az éhség, az ősember állandó kísérője visszatért, a név, a rang, az emberi méltóság elveszítették varázsukat, jó és bölcs embereket vertek – jócskán kijutott mindebből a családunknak is, talán még egy kicsivel több is. A világtörténet a családok története

– írta Lénárd Sándor, aki mindebből azt a következtetést vonta le, hogy emberségesnek lenni ilyen korban még fontosabb, mint korábban.

Az Egy magyar idegenvezető… című kötet esszéi is ezt a nyelvi és gondolati világot tárják elénk. Ahogy szinte mindig, Lénárd itt is csak apropóként – fontos apropóként – használja a nyelveket, s igazában valami fontosabbról beszél. Hogy pontosan miről, azt találja ki mindenki maga! …és legalább ennyire izgalmas a latin Micimackó (Eduardus Ursus) sikerének története. Hiszen ez az a könyv, ami világhírűvé tette a brazíliai Dona Emmában, a „világ végén” éldegélő orvost.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!