A lelkemben ott van Szabó István és Gyürey Vera, a magyar filmtörténet ikonikus alakjai. 1961-ben házasodtak össze. Két olyan pályát kapcsoltak össze mint titkos súgók, múzsák, mint teremtő lelkek, aminek nincs párja.
(Ungvári Tamás)
A hatodik alkalommal átadott Krisztina-díjat az idén Gyürey Vera, Szabó István filmrendező felesége kapta. A díjjal minden évben azokat a művészfeleségeket tüntetik ki, akik gondoskodó társként, múzsaként sokat tettek a remekművek megszületéséért.
- A díjat Gyémánt László festőművész szeretett felesége emlékére Kárpáti Tamás, a Premier magazin főszerkesztője, a család barátja alapította 2011-ben. A korábbi díjazottak: Geisler Edit, Fehér László festőművész felesége, Haraszty István Édeske szobrászművész felesége, Haraszty Éva, Radnóti Zsuzsa, Örkény István író özvegye, Juhász Ferenc költő felesége, Dr. Kilián Katalin és Gálvölgyi Judit, Gálvölgyi János felesége.
Gyürey Vera 1962-től csaknem négy évtizeden át tanított a budapesti József Attila Gimnáziumban. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán, a XX. századi magyar irodalomtörténeti tanszéken módszertant oktatott. A magyar nyelv és irodalom tantárgy előadója volt az egykori Művelődési Minisztériumban, majd az Országos Pedagógiai Intézetben. A hetvenes évek végén részt vett az új gimnáziumi tankönyvek kidolgozásában és megjelentetésében, vezetője volt az egykori Iskolatelevízió filmesztétikai adásainak. 2004-ben Balogh Gyöngyivel és Honffy Pállal megírta A magyar játékfilm története a kezdetektől 1990-ig című kötetet, 2007-ben pedig megjelent A magyar filmtörténet képeskönyve, amelyet Veress József és Lencsó László szerzőtársakkal közösen készített.
1985-ben került a Magyar Filmintézetbe, amelynek 1990-től húsz évig volt igazgatója. A magyar filmek felújítási programjáért 1993-ban munkatársaival Balázs Béla-díjat kapott. 1985-től megindította és 2011-ig vezette a magyar tanárok filmes továbbképzését. Sokat tett azért, hogy a magyar középiskolai oktatásban megjelenjen a film mint a kultúra fontos része. Igazgatásának első évében, 1990-ben nyitotta meg kapuit az Örökmozgó Filmmúzeum. Neki köszönhető, hogy 1992-ben a Magyar Nemzeti Filmarchívum közgyűjteményi státusba került és elindult a Körhinta című magyar filmklasszikus restaurálásával az archívum filmfelújítási programja. 1995-től indult el az archívum nemzetközi kutatása és a magyar némafilm-gyűjtemény bővítése. Az új szerzemények nagy része a kilencvenes években, külföldi archívumokból került haza. 2004-ben zajlott az első magyar színes film, a Ludas Matyi (1949) digitális restaurálása, amelyet azóta több száz film követett. Gyürey Vera 2011-ben vonult nyugdíjba. Gyürey Vera 2015-ben, a hamburgi Cinefest Nemzetközi Filmfesztiválon, munkásságának elismeréseként, megkapta a Reinhold Schünzel-díjat.
A családias hangulatú díjátadó ünnepségen felszólalt Ungvári Tamás irodalomtörténész, egyetemi tanár:
,,Ebben az országban nem nagyon jó élni. Igyekeztem mindig elmenekülni, huszonhét évet
töltöttem külföldön különböző egyetemeken, ami szintén nem olyan jó, mint hiszitek” – kezdte Ungvári. De mi tart engem itt az országban, azon kívül, hogy ezen a nyelven picit jobban írok, mint angolul, franciául, németül – és portugálul, amin nem is tudok? Az, hogy nekem sikerült zsenik között élnem. Ismertem például Illyés Gyulát, Nagy Lajost, Füst Milánt, ismertem tanítványomként Hegedűs D. Gézát, ismerem Szabó Istvánt.
Nincs több olyan ország, ahol Ady Endrék, Babits Mihályok, Jászi Oszkárok, Szabó Istvánok teremhetnek.
Boldogsággal tölt el, hogy ilyen emberek kortársa lehettem. Ebben a nagy szcenárióban még statisztának is érdemes lenni, az is nagyszerű, hogy fölnézhetünk azokra, akik közt élünk.
Az én ideálom fölnézésből Fekete bácsi, aki a Nemzeti Színház statisztája volt. Illyés Gyula nagy darabjában, az Ozorai példában azt mondta neki Gellért Endre rendező: csináljatok valami mozgást, amikor ég Ozora! És akkor Fekete bácsi kiállt, és azt mondta: ,,ojvé, ojvé, ég Ozora.”
Ojvé, most is ég Magyarország.
Ojvé, nem tudunk vele mit kezdeni. Ojvé, egyetlen biztatásunk van: élnek közöttünk olyan emberek, vagy legalább a műveik itt vannak velünk azoknak, akiket az előbb fölidéztem. Az európai történelmet úgy, ahogyan van, Szabó István magyarázta el nekünk. Aki nem tudja értelmezni a Mephistót, az nem tudja, hogy hol él. Aki nem ismeri a Hanussent, nem tudja, hogy álmágusok járták a világot. És ha belegondolunk abba, hogy ilyen életművek megszülethettek, akkor ez mégsem olyan szörnyű hely. Úgy szörnyű, hogy megmagyarázható, átélhető, megfejthető, fantasztikus. Nem cserélném el semmire. Miért? Mert volt ugyan egy katasztrófa a magyar filmművészetben, a magyar irodalomban, a magyar festészetben, de nem érdekel. Általános nevet mondok:
a katasztrófát úgy hívják: Magyar Művészeti Akadémia. Visszafelé olvasva rettenetnek mondom.
De azért nem érdekel, mert a lelkemben ott van Füst Milán, ott van Szabó István és Gyürey Vera, aki a magyar filmtörténet ikonikus alakja. 61-ben házasodtak össze. Olyan pálya titkos súgója, múzsája, teremtő lelke, aminek nincs párja. És itt vagyunk mi, akiknek az a dolgunk, hogy megőrizzük a tisztalelkűséget, ami Krisztinát is jellemezte, és átadjuk egy olyan nemzedéknek, amely nem sétafikált a bűnben, ahogy mi sajnos igen; akiknek a megváltás egyetlen ígérete az, hogy ezek az emberek éltek, élnek és élni fognak.
A Tanárnő
Dr. Szilágyi István, az Onkológia Intézet volt igazgatóhelyettese, Gyürey Vera egykori tanítványa így méltatta a díjazottat:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Közéletünk manapság nem kényeztet el a jó hírekkel, de amikor meghallottam, hogy az idei Krisztina-díjat Verának ítélték, ugyanaz a büszkeséggel vegyes öröm fogott el egy pillanatra, mint jó néhány éve a Balázs Béla-díj elnyerése hallatán és néhány hónapja, amikor azt olvastam, hogy „A filmarchívum egykori igazgatója a hamburgi XII. Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál megnyitóján Reinhold Schünzel-díjat vehetett át.”
Magunkról csupán annyit, hogy mi harmincnyolcan a Tanárnő első gimnáziumi osztályának azóta is hű tanítványai vagyunk.
1960-ban lettünk a József Attila Gimnázium C osztályos nebulói. Akkori osztályfőnökünk másfél év után így búcsúzott tőlünk: „Kapjátok össze magatokat, csibészek, mert egy nagyon komoly tanárnőt kaptatok osztályfőnökül helyettem, és senkit ne tévesszen meg, hogy Ő nagyon fiatal és nagyon szép is!”.
Izgalommal vártuk tehát mindannyian az első órát, és miközben a korábbi órai stiklik miatt az első padba ültetett srác jobb helyet talált magának leghátul, a tanárnő belépett. Olyan volt, ahogy Béni bá mondta, néhányan azonnal beleszerettek, leült a katedrához és fel sem nézve nagyon határozott, kemény hangon annyit mondott: „Dzurik, ülj a helyedre!”.
A döbbent csendben Dzurik visszakászálódott, és egyikünk sem sejtette, hogy új osztályfőnökünk nem csak a nevünket, de az ülésrendet is megjegyezte, és megértettük, hogy helyünk nem közömbös – egy életre.
Aztán jöttek a dolgos, időnként balhés hétköznapok. A magyar és a világ klasszikus irodalmának érettségi tételei mellett megtanultunk könyveket, Nagy Világot és Kortárst olvasni, amiben helyet kapott a Mester és Margarita, Iván Gyenyiszovics, a Rozsdatemető, később Beauvoir és a Látogató is. De belefért ebbe az is, hogy a szarkasztikus humorú Boros Rugi a Twist Olivér dolgozatát így kezdje: „Lám-lám ide is betör a twist”.
Akkor nem tudtuk, hogy világnézetünk, esztétikánk és morálunk akkori viszonyokhoz képest szélesebbre nyitásáért tanárnőnket komoly macerák is érték. Életünk sötétebb hátteréből arra is csak mostanában derült fény, hogy – akár hiszik, akár nem – a mindig kitűnő tanuló, de saját pékségében dolgozó édesapától származó és ezért „osztályidegennek” bélyegzett, 13éves Veronkát egyetlen pesti gimnáziumba se akarták felvenni. Lukin László tanár úr járta végig a várost, míg végül a Vendel-utcai Tanítóképző igazgatója, Dr. Dénes Jenőné azt mondta: „hozza be hozzám ezt a kislányt”. Így szerzett Vera először tanítói képesítést, majd – az egyetemi felvétel hasonlóan ismétlődő hercehurcája után – tanári diplomát is.
Az viszont nagyon is kiderült, hogy kamaszos féktelenséggel elkövetett balfogásaink – mint például az osztályterem falának lerugdosása a szünetekben eldurvuló hockey-csaták alatt, vagy egy heves vita közben a második emeleti ablakon keresztül az én kezemből kirepülő szék landolása a szomszédos templomkertben – a súlyosabb igazgatói megrovásokkal szembeni védelemben is részesültek. A tanárnő katonás szigorral tudott számon kérni a tanulásban és az óra alatti fegyelemben, nem csak a saját, hanem tanártársai óráin is, de visszagondolva ez a szigorúság kérlelhetetlen volt morális kérdésekben, megbocsájtó az ökörködésben és képességeinkkel arányos a tanulási eredményeinket illetően.
Így nevelt minket és faragott embert belőlünk, érzékenyen figyelve az egyéniségünkre – kormányozva a másságot is befogadó közösség alakítását. A másság-közösség dilemmájának különös példázata volt, amikor gyönyörű nagy kontyát Vera levágatta és erre a következő órán az egész osztály hátat fordítva fogadta.
A tanárnőnk szerint a demokráciában mindenki azt csinál, amit akar, amihez a férje halkan hozzáteszi, hogy „egészen addig, amíg azt Vera megengedi”. Mindig jó volt a kettejük által formált társaság tagjának lenni. Egyik őszön Szentendrére mentünk osztály-kirándulni. A vacsora utáni randarílozásban egyszer csak megjelent Szabó Pista két kanadai fiatalember és egy hatalmas tálca mignon kíséretében. Orosz tagozatos osztály lévén angolul csak néhány srác tudott bekapcsolódni az élénk nyelvtöredezésbe, többen pedig – talán először – arra éreztünk rá, hogy a vasfüggönyön túl élő két fiatallal ugyanolyan jól lehet finom mignont enni, mint a világ dolgairól beszélgetni.
Tisztelettel jelentem, hogy a tanárnő által összehozott keretek között a mi középiskolai oktatásunkban a ’963-64-es évben jelent meg a film, heti kétszer 4 órás délutáni filmszakkör formájában, felkért előadója Bán Róbert, tananyaga a világ 12 legjobbjának megszavazott film stúdióvetítése és kritikai elemzése volt. Így nőttünk bele az „Apa”, a „Szerelmesfilm” és az „Álmodozások korá”-ba. A világra való nyitottság megízlelését sugallta az utolsó közös kirándulásunk is Prága városába.
Azóta mi is megtapasztaltuk tanárnőnk gyakori mondásának igazát, miszerint: „az élet bonyolult, na-gyon, na-gyon bonyolult”, de az összetartozás örökre meghatározó érzése máig ott él mindannyiunkban. Úgy alakult, hogy az ötévenkénti érettségi találkozók egy osztályfőnöki órával kezdődnek, aminek meghittebb szakaszát azok a percek adják, amelyekben a tanárnő az élet bonyolultságának egy-egy újabb szemelvényét tanítja ismét nekünk.
Engedjék meg, hogy e percek – és talán az egész mondandóm – lényegét volt iskolánk névadója, József Attila néhány sorának idézésével foglaljam össze:
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen./Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen/néz téged, mert örül, hogy lát ma itt/fehérek közt egy európait.
Gyürey Vera nagy kedvence, Hegedűs D. Géza József Attila Ódájával köszöntötte az ünnepeltet. [Az alábbi felvétel nem a díjátadón készült, hanem a Vígszínház-beli Költészet napján, 2010-ben. – A Szerk.]
Képek: JulCSIllag-fotó®
