Katri Lipson: A fagylaltos [Jäätelökauppias] – Typotex kiadó, 2015 – fordította Panka Zsóka – 296 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-2798-18-6
Olyasmivel viszonylag gyakran találkozhatunk, hogy egy hímnemű író úgy tesz, mintha művét egy nő írta volna, s ennek az ellenkezőjére is tudnánk példát mondani, de az egészen meglepő, amikor egy skandináv regény közép-európainak tűnik. Az író nem álcázza identitását, hanem feledteti: a Csehországban játszódó regény olvasása közben automatikusan feledkezünk meg arról, hogy ez a könyv nemhogy nem csehül, de nem is Közép-Európában született.
A könyv, ami ugyanúgy lehet háromgenerációs családregény, mint egy film és/vagy egy filmforgatás története, zavarba ejti és játszani hívja az Olvasót, akire komoly feladat hárul, ha meg akarja ragadni a fejezetről fejezetre változó nézőpontot, s meg akarja érteni, hogy senki nem az, akinek látszik. A regény elején egy bujkáló, nevét is titkoló párról forgat filmet a rendező, aki – a hitelesség érdekében – nem árulja el a lineáris idővezetés szerint forgatott film részleteit. Pont, mint az Élet: a szereplők nem tudhatják, hogy mi következik. Ráadásul a szerepük szerint valaki mások, mint akiknek mutatják magukat, s a közöttük feszülő viszonynak nem sok köze van a házassághoz. Az alakoskodás, a másnak látszás a további fejezetekben is központi elem, és – pont, mint a valóságban – soha nem tudhatjuk meg az igazán fontos dolgokat.
Az írónő, bár csak kívülről ismerheti a kommunizmus (rém)álma alatt nyűglődő közép-európai lélek rezdüléseit, mégis olyan mértékű empátiával írja meg a Svédországba emigráló Jan történetét – szembesülését a „szabad világgal” – mintha maga is megtette volna ezt az utat… mely aztán visszavezet Olmützbe, ahol a harmadik generációt képviselő, csehül már nem is beszélő Gunilla keresi a saját identitását.
Katri Lipson identitáskereső és- rejtegető hősei végigbukdácsolják a második világháborútól a rendszerváltásig tartó történetet, s az egymást követő fejezetek egyszerre erősítik és gyengítik egymást, soha nem juthatunk el odáig, hogy összeállítsunk önmagunk számára egy érvényes történetet. Az utalások során mindig új és új réteggel gazdagodik a történet, s az abszurdig hajtott, posztmodernnek tűnő játszadozás végén csak egyetlen dolog biztos: a legfontosabb kérdésekre nem lehet érvényes választ adni.
A háború végén özvegy Nĕmcová asszony porcelánkészlete apró darabokra törve hevert. De még sokkal borzasztóbb lett volna, ha a kávéskészlet esetleg mégis megússza épségben.
