Peter Sloterdijk
Bruno
A reneszánsz filozófusok tündöklő sorából, amely megkezdte az új európai gondolkodás kivezetését a mindenható keresztény skolasztikából, látványosan magasodik ki Giordano Bruno elszenesedett alakja. Rómában, 1600 februárjában elszenvedett máglyahalála óta az ő neve, amelyet a valóságtól elrugaszkodott panteista és merész kozmológiai híresztelések öveznek, ott olvasható az új kor szabadgondolkodó vértanúi sorának élén. Posztumusz sorsa megőrzött valamit a balvégzetű élettörténetét bevilágító, borzongató lidércfényből. Posztumusz története azt a benyomást kelti, hogy hívei és értelmezői inkább hamvaiban kotorásztak, műveinek olvasása helyett.
A szellemtörténet valóban kevés olyan szerzőt ismer, akinek utóéletét ilyen mértékben határozza meg az álmodozó szimpatizánsok elfogultsága és érdekei. Ekképp a Bruno-recepció – kevés kivétellel – legföljebb jóhiszemű, felületes olvasásnak tekinthető. Így néhány Bruno-kutató azt adta a vértanú szájába, amit ez utóbbi akkor mondott volna, ha az a személy lett volna, akinek az említettek tartani akarták. Ilyen módon minden rendű és rangú szövetségest keresők beleavatkoztak a dolgába, például szabadgondolkodó csoportok, de első sorban antiklerikálisok és panteisták. Nemrégiben pedig bizonyos katolikus pietizmus szintén utána nyúlt. Valósággal tolongnak körülötte, mintegy osztozni akarván megégettetésének sorsában, hasznot remélve áldozat-dicsfényéből. Az ilyesféle izgatott tolakodás oka az a tipikus mechanizmus lehet, amelyet a filozófia-történet szempontjából idegen, a sorba nem illő filozófusok válthatnak ki. Azt mondják, a jobb megismerésnek többé-kevésbé az a körülmény lehetett az akadálya, hogy a XIX. századtól a művelt Európa nyelve, a latin már holt nyelv, így hát Bruno túlnyomó többségükben latinul írott műveit, mintha már régóta valami mély verembe süllyesztették volna. Aki azonban Bruno gondolkodásának erejét és nagyságát a maga roppant hatásos megnyilvánulásában akarja megismerni, annak elsősorban azon kell fáradoznia, hogy Brunot, a „mágust”, az emlékező művészt, a „materiozófust” a kép-ontológust és a mindennemű változás tanárát kiszabadítsa latin kriptájából, hogy ösztönző erejű írásait a modern nyelvek fényébe emelje.
Elisabeth Samsonow szolgálatainak köszönhető, hogy – nem csekély mértékben Frances A. Yates, az idős reneszánsz kutató hölgy munkáira támaszkodva – lehetővé tette a hozzáférést a német olvasó számára Bruno régóta elfeledett, latin nyelvű írásai nagy részéhez. Műve bizonyítja az új kor mítoszának egy félreismert aspektusát: a modernség születését a képzelet (imaginations)-filozófia szelleméből vezeti le. A „fantázia” világalkotó teljesítménye brunoi tanainak újra felfedezése után az eszmetörténészek azon lusta hajlandósága, hogy az újkori gondolkodást Descartes-ből kell levezetni, kérdésesebb, mint valaha. Vissza kell térnünk Bruno, Shakespeare és Bacon univerzumához, ha meg akarjuk találni a kulcsot a kezdődő modernség messzemenően ismeretlen kincseskamráihoz. Bruno, mint előtte jószerével egyetlen gondolkodó sem, mélyen az emlékezet kozmodinamikájába merült. A természetről és a memória funkciójáról alkotott nézeteivel Giordano Bruno azoknak a kortársa lehet, akik ma az emberi agy fölé hajolnak, mintha ez volna a világ rejtélyének végső menedéke. Mivel az emlékezés és az emlékezet művészi természetét hangsúlyozta, Bruno az újkor első „művészet”-filozófusa.
Ideje lefújni a port Bruno kéziratairól, hogy rámutathassunk, ami csak egy gondolkodót illet, aki a latin próza igazi itáliai mestere volt: valóságos gondolatainak messzire világító szószerintiségére.
Fordította: Romhányi Török Gábor
Forrás: Peter Sloterdijk: Philosophische Temperamente, Bruno, 43. – 45. old.
