A HIT HELYE
Írta: Kiss Csaba
Utoljára hagytam a templomot… és a szélmalmot. 3 hét alatt többször elhaladtam mellettük – és tudtam, hogy előbb utóbb írni fogok róluk.
A templomba csak utolsó nap mentem be. Üres volt. Mindig idegenkedtem a protestáns templomok fehér mértanától, célszerűségétől. Az ajtó nyikorgott, ahogy egy templomajtónak illik. És az első jel, ami alvó bizalmamat felébresztette: itt kötéllel harangoznak. Meghúzzák, elengedik. Ez nem gépi harang.
Egyhajós kellemes arányú nagy templom. 1 hajós – a szó szoros értelmében. Az első csillár helyén ugyanis egy csinos vitorláshajó makettje függ, mesterségük címere. A templom tágas, akár az egész sziget lakosságát be tudná egyszerre fogadni. Ablakain festett cicó nélkül árad be Farő éles fénye.
A kalotaszegi templomok emlékét idézte bennem. Talán a kézzel festett padsor, a faragott oltár, a kehelyre emlékeztető szószék miatt. Nagyon szeretem ha a hit metafizikáját az ábrázolás naivitása oldja. Szeretem az elrajzolt szentlelkeket, az érettségi találkozó jellegű utolsó vacsorákat, a naiv pietákat. Farő oltára egy vallomás – Jézust és a tanítványokat ábrázolja – mint egy hajó legénységét. Egymásba kapaszkodva. Én ennyire demokratikus, szeretetteli oltárt ritkán láttam. Egyik oldalán egy naiv, kissé korpulens szeráf a hit horgonyát tartja (sehol sem érzékletesebb a vasmacska jelentése, mint egy szigeten) – jobb oldali társa egy túlméretezett szívvel a szeretetet ajánlja figyelmünkbe.
És e széparányú, tiszta, kézi templom még egy tanulságot tartogat a látogatónak – a más idejének tiszteletét. A szószéken egy tekintélyes homokóra figyelmezteti a prédikátort – a jó kevés szót igényel.
A szélmalom ennél sokkal egyszerűbb. Mikor először jártam Damba-ban feltűnt a malmot hátulról megtámasztó két ferde gerenda. Ekkora szelek fújnának? – gondoltam. Másodszor közelebb mentem, körül is jártam a malmot. Ekkor derült ki, hogy a gerendák egy nagy kerékre támaszkodnak, vagyis a malmot el lehetett fordítani, mint egy asztali ventillátort. A széljárás szerint. Logikus – gondoltam, miután már tudtam. De addig rá nem jöttem volna. A malom célirányos, szélirányos forgatása – ez a praktikus út – Don Quiote idealizmusa pedig a másik.
Bergman apja lelkész volt. Sokat küzdött vele, később az emlékével. És sokat foglalkozott Istennel is (az ördöggel nemkülönben). Az ő istenhite kétségekkel, hiányokkal, tagadással teli. Az ember Istent a saját képére és hasonlatosságára alkotta. Sokszor gondoltam erre Bergman közben.
A valóság sokkal játékosabb, mint a képzelet. A hazafelé való úton már bőgtek a turbinák, már bekapcsoltuk a biztonsági ővet (és kiegyenesítettük a háttámlákat), amikor a következő szöveg ütötte meg a fülemet „Ladies and gentelemen, captain… stb. My name is Nina Hagen…” keresem a szememmel a beszélőt, látom mellette a stewardess kollégákat a nevetéstől görnyedni. De a háromszáz fős airbuson senkinek nem tűnt fel. Vált a kis nő magyarra. Jó napot, kedves hölgyeim és uraim, Lelkesné Fáradt Magdolna vagyok… és így tovább. Gurgulázik a személyzet, én meg – mint a nagy színházi belső röhögéseknél, – társat keresek: hát nem hallja senki? Sőt, még az sem tűnik fel, hogy „tilos a fedélzeten dohányozni, az ütközőkön utazni… ” Még a Balti tenger német partja fölött is röhögtem. Hazautam bearanyozója. Meg is köszöntem neki – segített elvágni meghatottságom köteleit.
Több rész nincs. Nagyon köszönöm, hogy írhattam nektek – ez a napló volt a társam az egyedüllét néha nehéz perceiben.
