+ Életmód

Az öregedés nem normális, ez egy betegség – beszélgetés Rudi Westendorp orvosprofesszorral

Ha ugyanígy beszélgetnénk 3 generációval ezelőtt, nem lehetnénk biztosak abban, hogy miután elbúcsúzunk egymástól, melyikünk marad életben. Hiszen az ön elhalálozásának esélye ugyanakkora lenne, mint az én halálomé. Ez a másik fontos dolog, ami megváltozott.

A haláltól való félelmünk sokkal rohanóbbá tette az életünket, mint az korábban volt. Ugyanakkor sokkal több időnk van, mint bármikor máskor. Ez tökéletes ellentmondás! A fiatalok már harminc éves korukban öregnek érzik magukat. Ha már most öregnek érzed magad,  mit fogsz csinálni a következő 70 évben?

Rudi Westendorppal, a Svédországban élő holland orvosprofesszorral beszélgettünk a most megjelent Öregség öregedés nélkül c. könyve kapcsán a 135 éves emberről és arról, mit kezdhetünk azzal a temérdek sok idővel, ami számunkra megadatott.

  • Rudi Westendorp: Öregség öregedés nélkül, Libri kiadó, 2016, 324 oldal, 3499 Ft, itt csak 3324 Ft

Minden kornak, minden történeti időszaknak van egy sajátos módja, amiként gondolkodik az időről, amiként bánik az idővel. Az ókori görögök számára egészen mást jelent az idő, mint egy XXI. századi nyugati embernek. Ön szerint mi jellemzi a viszonyunkat az időhöz?

Ez egy jó kérdés. Az emberiség történetében nekünk most egészen másfajta viszonyunk van a halálhoz. Akár csak 3-4 generációval ezelőtt, a ’30-as években, amikor a csecsemőhalandóság még igen magas volt, egy sírásónak azzal kellett szembesülnie, hogy a holttestek fele, akiket eltemetett, gyerek vagy csecsemő. Tehát az első jelentős változás, hogy ha most, a mi társadalmunkba születik valaki, valószínűleg életben is marad.

A halál bizonyossága változott meg.

Vagy: ahogy most itt ülünk, ön fiatalemberként beszélget egy idős íróval. Ha ugyanígy beszélgetnénk 3 generációval ezelőtt, nem lehetnénk biztosak abban, hogy miután elbúcsúzunk egymástól, melyikünk marad életben. Hiszen az ön elhalálozásának esélye ugyanakkora lenne, mint az én halálomé. Ez a másik fontos dolog, ami megváltozott.

Rudi Westerndorp

Amire rá szerettem volna mutatni ezzel a két dologgal, hogy csak pár generációval ezelőtt is a halál minden korosztály számára egyforma eséllyel adódott. És azzal a tudattal kellett volna élnie, hogy a következő nap meg is halhat.

A halál kegyetlensége és közelsége képezte a társadalom lényegét.

Most viszont bizonyosak lehetünk abban, hogy úgyis megéljük az 50-et, a 60-at, mert annak az esélye, hogy megéli a nyugdíjkorhatárt az több, mint 90%. Ez viszont új kihívások elé állít minket, mert nem vagyunk arra rákényszerítve, hogy megértsük az élet végességét. Holott nem 50-60 évesen szembesülünk először azzal, hogy ki kellene alakítanunk valamifajta egyensúlyt a halállal. De erről nem lehet beszélni. Tabuvá vált a halál. Beszélhetünk a jövedelmünkről, szexről, mindenről, csak a halálról nem.

Magányos tevékenységgé vált a halál. Míg mondjuk 200 évvel ezelőtt, ha valaki haldokolt a családban, az egy közösségi ügy volt, most egy olyan egészségügyi eset, aminek jobb, ha minél kevesebben válnak tanúivá.

Teljesen elrejtjük a halált. Ha valaki 60 éves lesz, akkor biztos lehet abban, hogy még úgyis van nagyjából húsz éve. Mert ez a reális. De azzal is szembesülni kellene, hogy az élete a vége felé közeledik. De erről senki nem beszél. Ugyanakkor viszont néhányan már 30 évesen, amikor meglátják az első ráncaikat, arra gondolnak, te jó ég, mindjárt meghalok. Majd utána rám néznek, az ősz öregemberre, aki közelebb van a halálhoz, és azt mondják, menjünk inkább a fiatalokhoz. És ez a haláltól való félelem, amit figyelmen kívül hagyunk, egészen addig, amíg már nem tudunk eltekinteni tőle.

Mintha az öregedés bűnné, az öregség szégyenné vált volna. Ha megjelennek az első ráncaim, azonnal ránctalanító krémet kell használnom. Ha pedig egy idősödő táncosnő alig kisminkelve, saját korát vállalva szerepel egy kozmetikai termék reklámjában, akkor az a meglepetés erejével hat.

WESTENDORP-Rudi

Az egyetlen ilyen példa, amit ismerek, az a Dove, ami meri explicitté tenni az öregedést. Minden más reklámkampányban elnyomják azt.

Sokszor megkérdezik tőlem, mi a véleményem arról, ha valaki plasztikai sebészhez megy. Eleinte határozottan ellene voltam: mert ha egyszer ráncaid vannak, hát legyenek! Ne akard elrejteni őket! De aztán rájöttem, hogy ezen a nézetemen puhítanom kell. Mert végső soron ezek az emberek éppen azzal szembesülnek, hogy az életnek egyszer vége szakad, hogy a test tönkre megy. Azt hiszem, megengedhető lehetek, ha ezek az emberek, azt mondják, nem akarnak ráncosak lenni. De nem nyomhatják el halandóságukat. Mert máskülönben az öregedés folyamatának figyelmen kívül hagyásával csak homokba dugják a fejüket.

Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor tulajdonképpen az idős embereket tagadjuk meg. És ez az, amit folyamatosan csinálunk: kivonjuk őket a látóterünkből. Nem akarjuk látni az öreg embereket, otthonokba küldjük őket, és ha nem látjuk őket, máris minden meg van oldva. Most viszont a bankrendszer összeomlásával ezt már nem lehetett fönntartani. Már nincs elég pénz arra, hogy fönntartsuk ezt a rendszert, és most szembesülünk azzal, hogy a társadalom peremére szorított öregek újra szem előtt vannak.

A könyvében azt írja: nincs normális öregedés. Ez elég provokatív. Mert hiszen mintha ez volna a legtermészetesebb, legnormálisabb dolog, hogy megöregszünk.

Nem, ezzel nem értek egyet. És az öreg emberek sem értének ezzel egyet. Az öregedéssel együtt lehet élni. De az öregedés folyamata, hogy megőszülünk, megkopaszodunk, hogy betegek leszünk, hogy diszfunkcionálissá válunk, stb. nem normális. Ha most megkérdezném az emberek az utcán, hogy szerintük normális-e az, hogy stroke-ot kap, hogy megkopaszodik, hogy nem tud többé járni, háromból legalább kettő azt mondaná, nem normális.

Ez betegség. Az öregedés nem normális, mert korábban tökéletes testünk volt.

Pubertás korunk után a lehető legjobb formánkban vagyunk. Aztán később azt látjuk, hogy bizonyos képességeink már nem olyanok, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt voltak.

De hiszen éppen ez a lényeg! Hogy saját magamat, saját testemet mint állandóan alakulóban, változóban lévőt tapasztalom. Soha nem vagyok ugyanolyan, és soha nem állíthatom meg a változást.

westerndorp

És az emberek ezért gondolják ezt normálisnak. Na jó, a normális helyett mondjuk azt, megszokott. Mindannyiunkkal megesik, senki sem kivétel az öregedés alól. De ettől még nem normális.

A másik pedig, hogy nem csak a társadalom változott meg, hanem ezzel együtt az életút is. És az, ahogy a régi időkben hatott a testre az öregedés folyamata, teljesen különbözik attól, ahogy most hat. Ha összehasonlítanám magamat nagyapám 57 éves kori önmagával, egészen nagy különbségeket találnék. Az öregedés folyamata sokkal lassabban hat, mint 2-4 generációval ezelőtt. És ezért ragaszkodom ahhoz, hogy az öregedés nem normális. Ez egy képlékeny folyamat. Ezalatt pedig azt értem, hogy megváltoztatható. Nincs belekódolva a génjeinkbe. Meg lehet nézni, van aki már ötvenes éveiben öreg, míg mások bizonyos tekintetben még a nyolcvanas éveikben is fiatalok maradnak. Hol van itt a normalitás?

Ön előszeretettel provokál. Azt állítja, hogy az öregedés egy betegség. Itt ugyanazzal a definíciós problémával állunk szemben, mint a normalitás esetében. Mit jelent ebben az esetben, hogy az öregedés betegség?

Orvos kollégáim emiatt sokszor nagyon agresszíven rám támadnak: „Tudod te mit csinálsz?! Betegségként beállítani egy normális folyamatot teljes mértékben elhibázott.” Szerintem egyáltalán nem az. De hogy pontosan mi is a betegség?

A betegséget a pornográfiához szoktam hasonlítani: könnyen felismerem, ha látom, de nehezen tudnám meghatározni, mi is az.

Mindenesetre a pozitívuma annak, hogy az öregedést betegségnek tekintjük, hogy tehetünk is ellene valamit. És klinikai orvosként az emberek pont ezt várják el tőlem. Eljönnek hozzám valamilyen problémával, ha azt én betegségként tudom azonosítani, akkor az már egy kiindulópont a segítséghez.

A betegség tudata ezek szerint jobb, mint az öregség tudata?

Igen. Mert a betegséget meg lehet gyógyítani. Önmagamat öregnek érezni viszont közel van ahhoz, hogy föladjam. Betegnek lenni csak a kiindulópont, hogy helyrehozhassuk a dolgot. Hiszen most már szinte bármit meg lehet javítani.

Térjünk vissza a beszélgetésünk elejére! Azt állítja a könyvében, az ember, aki 135 évig fog élni, már megszületett. Ezzel azt is mondja, hogy a jelenkor embere számára olyan sok idő adatott meg, mint még soha korábban az emberiség történetében. Mégis úgy tűnik, ugyanúgy bánunk az idővel, mint ötven évvel ezelőtt. Ha nem érettségizel le 18 évesen, ha nem kezdesz dolgozni a húszas éveidben, ha nem alapítasz családod az harmincas éveid elejéig, akkor elszúrtad az életed.

Teljes mértékben igaza van, és éppen ezért írtam ezt a könyvet. A haláltól való félelmünk sokkal rohanóbbá tette az életünket, mint az korábban volt. Ugyanakkor sokkal több időnk van, mint bármikor máskor. Ez tökéletes ellentmondás! A fiatalok már harminc éves korukban öregnek érzik magukat. Ha már most öregnek érzed magad,  mit fogsz csinálni a következő 70 évben? A kormányok pedig szerte a világon arra kényszerítik az embereket, hogy korábban fejezzék be a tanulást, mint ahogy az régen bármikor is kellett. Ennél nagyobb hülyeséget el sem lehet képzelni!

Ma már tudjuk, az agyunk 25, majdnem 30 éves korunkig fejlődik. Micsoda lehetőségek maradnak kiaknázatlanul, ha már nem invesztálunk többet a 18 vagy 22 évesekbe. Nem lehetünk ilyen ostobák!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top