Írta: Kiss Csaba
Úgy látom, nem aratott sikert a Ceausescu-s népmese – pedig ez volt a „hancurozó nyuszik a félelem völgyében”.
Nem, baj, holnap majd szépet írok. Utolsó este. Ma már kádban fürödtem, hajat is mostam – ablak alatt settenkedik a civilizáció. Robinson csomagol.
Megnéztem ma a Personát Bergman mozijában, Dambaban – mikor régen láttam, jobban tetszett. A két színésznő gyönyörűen játszik, a képi világ szuggesztív. Mintha grafikák lennének, a feszültség a torkunkban fészkel, de a probléma valahogy távoli, elvont – vagy lehet, hogy én szomjazom már direktebb igazságokra. Szép film, de nem rendített meg. Az orgonák viszont igen. Emlékszel amikor először rácsodálkoztam Angenre – első kép. Ma pedig ilyenek. Nem szép a virág halála.
Viszont az erdőben láttam egy hősies fát. Átöleli a sziklát. Vajon amikor a mag elkezdett gyökeret ereszteni a kő közepén, és két irányba is elküldte zsenge csápjait – akkor mi vezérelte? Hogy előbb-utóbb földet fog érni? És nőtt, nőtt a két gyökér a sziklafalon végig. Ezen még a sokat tapasztalt világos fekete juhok (kiknek szemét ógörög tragédiaköltők tervezték) is csodálkoznak.
Hammarsban, Bergman háza mellett is van egy példázat. Egy kiszáradt fenyő, mellette magról nőtt új fák. Mindig arra gondolok, amikor elmegyek mellette, hogy ez egy üzenet. Ő és mi.
