A TENGER NÉZÉSE – és a nők szeretése
Egyszer, régestelen régen Székely Gábor Füst Milánról mesélt nekünk. Egy mozzanat erősen megmaradt bennem. Hogy amikor meglátogatta őt a sokajtós lakásban, folyton újabb és újabb idős hölgyek jelentek meg és tűntek el a szobák mélyén. Régi szerelmek, barátnők, társak – ki tudja ma már..
Hasonló érzésem van Hammarsban is. Bárhova nyúlok (könyvek, lemezek, filmek vagy konyhai cuccok közé) mindenhol nők emlékébe ütközöm. Fotók, képek, firkák, feliratok.
Sokszor meghallgattam azt a lemezt, amin Kabi Laretei (a negyedik feleség) Chopint játszik a következő élettárs és az ötödik feleség főszereplésével készült filmhez, az Őszi szonátához. (Liv Ullmann – Ingrid Bergman) Karakteres, erős, vonzó női arcok – egyéniség, akarat, érzékenység minden árnyalata. És Bergman mindnyájuk emlékével, múltjával – és nyilván jelenével, gyerekeivel, történetével együtt élt.
Ez természetes is, hiszen akit megszeretett egyszer az ember, azt amiért szerette, azt nem veszíti el – még ha közben az érzelmek összevissza dobálják és néha el is nyelik a hajót.
Liv Ullmann szobájában négy ablak néz a tengerre. A falat natur fa borítja. Mint egy szaunában. Priccs az ágy, Faro-i szürke juhbőrrel leterítve. Nem szúr. Szundítás közben nem zavarja az ember álmát.
És a lábzsámolyok. Ezekről föltétlen szólnom kell. Ablak melletti fotel nincs lábzsámoly nélkül. Ami hosszas szemlélődésre, egész délelőttt-délutánt kitöltő ábrándozásra utal. A lábzsámoly magányos bútordarab – egyedül esik igazán jól lábat nyugtatni rajta. Mással szemben feszélyezne, mint afféle tiszteletlenség. Hammars, a magányos lábzsámolyok birodalma.
Van még egy gyönyörű „Kék tűz”-es képem. Liv Ullmann szeme.
És egy történet – tegnap Faro-i barátaim meghívtak búcsúvacsorázni – olyan volt a házuk, mintha Csehov épp kiment volna az állomásra Platonov elé. Régi tárgyak, könyvek, bútorok – a maguk természetes miliőjében, lakk és restautálás nélkül. Tiszta időutazás. Egy dácsa anno 1900. És amint Gunnar a birtokot mutatta (büszkén) egy kismadár nekirepült az ablaknak. Kint vergődött a fűben. Kimentem, kézbe vettem – szerencsére nem sérült meg nagyon. Pár perc múlva a kezemből elrepült.
Az egyik legfájdalmasabb, a férfi és a nő bizalmáról és közös bűneiről szóló jelenet a SZENVEDÉLY-ben (a filmben és a színpadon is) az ablaknak csattant kismadár megölése. Úgy féltem tőle, amikor a kezemben tartottam – hogy most mi lesz. Túléli? Vagy….
Holnap búcsúmozi Damba-ban, a 14 székesben. Persona. Nem tudom, mi lesz a holnapi mese… nehéz a szívem. Ez a sziget nagyon hozzánőtt.
