blåeld – KÉK TŰZ – és Bergman műszerei
Kék tűz borítja körös-körül a sziklás, kavicsos tengerpartot. Blåeld – amíg a szem ellát. Virágok, zsong köröttük az élet, méhek, dongók, lepkék – és fojtott színű apró madarak.
Szürke az ég, esik. És lassan mindenki elmegy – Hétfőn Anne Sward, az írónő, és Henric Tilesius, újságíró, aztán az örökké vidám Ariel, a berlinben élő paraguayi-spanyol rendező, és ma Jenny Anderson, a Dramaten rendezőnője. Vajon találkozunk-e még?
A Ház csendjét csak Bergman állóórája töri meg – bárhol vagy a 9 szobában, mindenhova bekúszik a távoli tik-tak. És óránként üt – mint egy középkori toronyóra. Felvettem – ha van időd szentelj pár másodpercet neki. Az időt méri, de ő maga időtlen. Több filmjében szerepelt – szigorú apák és riadt kisfiúk háttereként. Én is nyakamat behúzva megyek el mellette. Főleg ha üti az egészet. (De pontatlanul jár – 3 órát késik, és ez megnyugtat kissé).
Aztán van egy frivol francia feliratokkal ékes hőmérő, egy míves mahagóni barométer, meg egy rokokó állóóra Angenben, ahol lakom.
És van a vetítő. Egy ősrégi, meg egy századeleji. Múlt század, persze. Annyira érezni bennük egykori gazdájuk lényét – minden tárgynak egyénisége, dolga van. Bár szépek, de nem henye luxuscikk egyik sem.
Ma kezembe került egy katalógus. A nagy Bergman-árverés kikiáltási katalógusa. Minden tárgy, amit most annyi izgalommal forgatok, nézek – kartotékozva és beárazva. Vehette, aki érte. Ez olyan fájdalmas katalógus. Mindennek ára van. Egy fotó Kabi Laretei-al és Daniel-lel, aki később rendező lett. És képek, tárgyak, emlékek, személyes holmik. Euróban is, koronában is feltüntetve…
Persze tudom, ez a világ rendje, de akkor is belesajdít az ember lelkébe. Az elmúlás – mint üzleti tény. (Happy end – hogy szinte az egészet egy Hans Gude Gudesen nevű norvég ember vette meg – aki azóta is fenntartja a házakat, úgy ahogy Bergman életében volt, pénzeli az alapítványt, és vendégül lát bennünket, ösztöndíjasokat – Olyan nehéz magyarként megérteni ezt az országokon átnyúló, önérdektől mentes művészet-szeretetet, de létezik, hiszen íme itt vagyok.)
De vissza a Kék tüzekhez a parton. A gyertyás kép Liv Ullman tengernéző szobájának ablakából… erről is, meg a magány zsámolyairól is, hamarosan. (ez kissé szomorkás lett – csak annak tetsszen, akinek tényleg)
Holnap: FARO – meséje. Mitől csoda-sziget ez?
Itt az összes részt olvashatod.
