A legtöbb operaházban megoldhatatlan, hogy vertikálisan álljanak a kórusok, viszont a Müpában így vannak elrendezve a karzatok, tehát végre egyszer úgy mutathatjuk be Wagnert, ahogyan elképzelte. Akusztikai szempontból is olyan lehetőségeket kínál a Müpa, amilyenek nincsenek máshol.
2006-ban váratlan nemzetközi sikerrel, sokak szerint a bayreuthinál is jobb Parsifal-előadásokkal kezdődött a Budapesti Wagner-napok sora, amely mára kitüntetett Wagner-kultuszhellyé avatta a kiváló akusztikájú, különleges színpadi és szellemi dimenzióval bíró Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet. A tradicionálissá vált fesztivál visszatérő, megunhatatlan produkciója a wagneri örökség szerint négy egymást követő napon előadott A nibelung gyűrűje. A Ring mellett minden évben feltűnik egy-egy másik, a halhatatlanságnak ajánlott Wagner-zenedráma is. Fischer Ádámmal karmesterrel beszélgettünk.
– Tízéves a Müpa Budapesti Wagner-napok című programja. Hogyan született meg az ötlete?
– Zoboki Gábor, a Müpa építésze, az egyik legnagyobb wagneriánus, évente eljött az előadásaimra Bayreuthba. Ott született meg az ötlet 2004-ben. A Müpa akkor volt készülőben, és Zoboki megmutatta a terveit. Akkor kezdtünk arról beszélgetni, hogy Wagnert is kellene majd játszani az új épületben. Konkrétan a Parsifal első felvonása második jelenetéből alakult ki a gondolat, ugyanis Wagner előírja a partitúrában, hogy a kórusoknak különböző szinteken, a legfelső, a közepes magasságokban és lent kell énekelniük. Zoboki belelkesedett, és azt mondta, hogy erre majd egyszer visszatérünk. Aztán amikor épült a Müpa, védősisakban kivitt az építési területre, és láttam, hogy a tervek szerint egymás fölött lesznek az erkélyek. Mondtam, hogy ez olyasmi, mint ahogyan Wagner kigondolta, és elmeséltem, szerintem pontosan milyennek kell lennie. Hogy bevette-e azokat az ötleteket a tervezésébe, vagy akkor már készen volt vele, nem tudom, de így kezdődött.
– Miért akart egy egész programsorozatot szentelni Wagnernek?
– Nem kergettek az asztal körül gyerekkoromban miatta, de amikor láttam a terveket és Zoboki Gábor lelkesedését, meggyőződésemmé vált, hogy itt jól meg lehet csinálni az összes Wagner-művet. A legtöbb operaházban megoldhatatlan, hogy vertikálisan álljanak a kórusok, viszont a Müpában így vannak elrendezve a karzatok, tehát végre egyszer úgy mutathatjuk be Wagnert, ahogyan elképzelte. Akusztikai szempontból is olyan lehetőségeket kínál a Müpa, amilyenek nincsenek máshol. Nem azt találtam ki, hogy minden eddiginél jobb Wagner-előadásokat hozok létre, magam ellen beszéltem volna, mert Bécsben is vezényelek Wagnert, hanem alternatívát akartam nyújtani a világ Wagner-stílusai között.
– Sikerült elérnie a célt?
– Az egyik művészi cél az volt, hogy felfedezzük a Wagner-drámákban rejlő zenei és színpadi finomságokat. Wagnerről azt hiszik, hogy bombasztikus a zenéje, és minden érzelme túldimenzionált. Meg akartam mutatni, hogy ez nem igaz. Érzésem szerint a túlságosan hősies és bombasztikus előadásban elvesznek az apró emberi reakciók, amik nagyon fontosak Wagnernél. Ezek megmutatása részben zenei feladat, de a rendezésnek, a színpadra állításnak is támogatnia kell. Kipróbáltuk, hogy a különféle rendezési stílusok közül melyik hat jobban, melyik kevésbé. Az elején még nem volt tapasztalatunk, és kishitű is voltam. Azt hittem, sokkal több látványelem kell ahhoz, hogy lekösse az embereket, de kiderült, hogy nem így van. Önmagában attól is intenzívebben hat az előadás, hogy nem csak hallani, hanem látni is lehet a szöveget. A feliratozással érthetőbbé válnak a szavak,
a közönség el tud időzni a filozófiai gondolatokon.
Ez lényeges pluszt ad, ami azt jelenti, hogy nincs szükség akkora látványtömegre, mint amit az elején gondoltunk, a látványközpontúságot kicsit át tudtuk vinni leegyszerűsítésbe.
Ez látszik például a Ring produkcióján. Az első két darab még sokkal több látványelemet tartalmaz, mint a másik kettő. A Siegfriedet és az Istenek alkonyát egy évvel a Rajna kincse és a Walkür után rendeztük, és fel tudtuk használni a tapasztalatokat. Az az érzésem, hogy
az introvertáltabb megoldások nyugodtan kaphatnak nagyobb hangsúlyt is a jövőben, mert a Wagner-napok-stílus megengedheti magának.
Nagyon nagy dolog, hogy
sok énekes azért szeret ide járni, mert a színészi tehetségét jobban tudja kamatoztatni a Müpában, mint máshol.
– Miért?
– Mert speciális környezet. Az első sor például a szokásosnál sokkal közelebb van az énekesekhez, és a világítástechnika miatt lényegesen jobban lehet látni a mimikájukat, tehát nem kell túlozniuk. A színpad aránylag kicsi és annyira leegyszerűsített, hogy az intim pillanatokra sokkal jobban tud fókuszálni az előadás, illetve a néző. A Müpa nagyon áttetsző, finom akusztikája is speciális lehetőség: egymás mellett lehet hallani a hangokat és a zenekari szólamokat. Ez az akusztikai környezet más embert, más egyéniséget hoz ki a szereplőkből.
– Van még hová fejlődnie a Wagner-napoknak?
– Remélem, létre tudunk hozni újabb produkciókat, és karmestereket is meg tudok hívni, hogy ne kizárólag én vezényeljek. Csak egyszer volt ilyen alkalom, – amikor Vajda Gergő vezényelte a Lohengrint, nagyszerűen –, mert a Wagner-darabok próbafolyamata nagyon nehéz, ha nem egy kézben van a vezetés. Iszonyú hosszúak a művek. Most már elértük, hogy végigvezényeltem az összes darabot, majdnem mindegyiket a Rádiózenekarral, tehát a zenekari tagok már partnerek. A Rádiózenekarnál még az az előny is megvan, hogy más karmesterrel nem játszanak Wagnert, tehát ,,Wagner én vagyok nekik”. Ez olyan pluszt eredményez, hogy fele annyi próbával meg tudom csinálni, amit akarok, mint egy külsős karmester. De nem lenne jó, ha ez oda vezetne, hogy csak én dirigálok. Mindenképpen
szeretnék nagy Wagner-karmestereket hívni, lehetőséget biztosítani nekik, hogy megvalósíthassák a saját elképzelésüket.
Mindig azt mondják, hogy Magyarország zenei nagyhatalom. Ez száz-százötven éve azt jelenti, hogy elmennek tőlünk Berlinbe, Milánóba, New Yorkba és más világvárosokba. Arra vagyunk büszkék, ha a Chicagói Szimfonikusoknak magyar karmestere van, mint ahogy Solti idejében volt. Nem ez a nagyhatalom.
A nagyhatalom az, amikor külföldről jönnek ide.
Ilyen alapon például Amsterdam sokkal nagyobb zenei központ, mint Budapest. A jó magyar zenészek mennek Amsterdamba, és nem fordítva. Tehát azt kellene elérni, és szerintem el is lehet, hogy hozzánk jöjjenek. A Wagner-projekt épp olyan, ami ide szoktathatja a zenei világ egy részét. Ez a közös cél. A személyes célom pedig az, hogy Wagnert úgy tudjam megismertetni, ahogy máshol nem. Boldog vagyok, hogy erre lehetőséget kapok.
– Az egész pályáját tekintve milyen pozíciót tölt be az életében Wagner?
– Az első, egyben legrémesebb élményem nyolc- vagy kilencéves koromból való. Abban az időben el voltunk zárva a Nyugattól, és nagy szenzációnak számított, hogy élő közvetítést lehetett hallani a nyugatnémet rádióból. Az egész család körülülte a készüléket, és nem csak muszáj volt hallgatni a Tannhäusert, de még tetszenie is kellett. Ha ezek után képes vagyok Wagnert szeretni, akkor tényleg fontos lehet. (Nevet.) Egyébként viszonylag későn, negyvenéves koromban jutottam el hozzá. Nem vele, hanem Verdivel kezdtem.
– Sosem ejtette gondolkodóba Wagner antiszemitizmusa?
– Inkább a szüleim generációját ejtette gondolkodóba. Ahogy mondani szokták: Auschwitz után nem lehet Wagnert hallgatni. Ha korábban születek, lehet, hogy én sem tudnám. Wagner erősen antiszemita volt, de – ezt kevesen tudják – abban az időben úgyszólván mindenki az volt, hozzá tartozott a társadalmi ranghoz. Ez persze nem mentség, de az biztos, hogy ő nem is sejthette, mivé fajul Auschwitzban. Magában a zenében nincs antiszemitizmus. Érzelmeket fejezi ki, szeretetet, gyűlöletet, féltékenységet. Ha egy vulkánszerű érzelemkitöréssel megmutatja a féltékeny, gyűlölködő nőt, mint ahogy a Brünnhilde-jelenettel az Istenek alkonyában, akkor az absztrakt érzés. Olyan, amit mindenki átél. Arra ismerünk rá.
Volt egy különös élményem Bayreuthban. Az egyik barátunk elhozta az édesanyját, aki – mint mondta – soha életében nem hallott Wagnert. Az előadás után találkoztam az idős hölggyel, és elmesélte, hogy neki borzalmas volt. Kiderült, hogy 1945 januárjában a német rádiónak volt egy olyan heti műsora, amelyben felolvasták azok nevét, akik elestek a háborúban. Ő az édesanyjával és a testvéreivel ült a rádió előtt, és reszkettek, mert az édesapja a fronton volt.
Az adás mindig a Siegfried gyászindulójával kezdődött. Nem tudta, hogy ez a Wagner-darabból való, és befogta a fülét, amikor a bayreuthi előadásban meghallotta. Azt mondta, soha többé nem akarja hallani. Az, hogy a Harmadik Birodalomban felhasználták, generációk számára tönkretette Wagner zenéjét. A magam részéről azt tudom mondani, hogy nagyon értékes zene, boldog vagyok, hogy nekem semmilyen emlék nem rontotta el az élvezetét, és végtelenül örülök, hogy felnőttek olyan nemzedékek, amelyek nem tudják, milyen volt reszketni, nem kötik Wagner zenéjét semmihez.
Csak az tudja, milyen kivételes adomány az európai történelemben, hogy generációk óta béke van, aki már átélt háborút. Aki nem élte át, azt figyelmeztetni kell rá.
– És arra is, hogy mennyire törékeny.
– Éppen ezért vállaltam – Magyar Fruzsina felkérésére –, hogy minden nyáron tartok a budapesti Szabadság téren egy közös éneklést. Az idei az ötödik alkalom. Június 24-ére tűztük ki eredetileg, de aztán előrehoztuk 20-ára, mert 23-án tartják az Egyesült Királyságban az EU-tagságról rendezett népszavazást. Az az érzésem, hogy az emberek nem tudják, mit jelent az Európai Unió, nem tudják, milyen, ha nincs. Az összes hibájával együtt a legjobb dolog, ami Európával történhetett annyi véres háború után, hogy egyesültek a németek és a franciák. És ma nagyobb veszély fenyegeti az EU létezését, mint eddig bármikor.
Ebben a történelmi pillanatban hitet kell tennünk mindannyiunk közös hazája, Európa mellett, és fel kell emelnünk a hangunkat (a szó szoros értelmében) a múltban oly’ sok katasztrófát okozó provinciális és kirekesztő nacionalizmus újjászületése ellen.
Rövid távú belső előnyök miatt azt az érzést gerjeszteni az emberekben, hogy minden rossz, ami külföldi, óriási felelőtlenség. Nem rajtunk fog múlni, hogy megmarad-e az EU, de szimbolikusan szeretnék érte mindent megtenni. Idén a Csillagok, csillagok kezdetű magyar népdal mellett Verdi Szabadságkórusát és európai himnuszokat énekelünk. Elénekeljük a Marseillaise-t, a német, a brit, a szlovák és a magyar himnuszt. Végül pedig az Örömódát, az Európai Unió közös himnuszát.
– Honnan ered a közéleti aktivitása?
– Verditől tanultam, aki azt írta a végrendeletében, hogy segíteni akar azoknak, akik semmivel sem tehetségtelenebbek nála, csak kevesebb szerencse jutott nekik. Annál több szerencsét, mint ami nekem jutott, nehéz elképzelni. Egyrészt egészséges vagyok, másrészt soha nem pénzért dolgoztam, hanem azt csináltam, amit szerettem, de mindig több pénzt kerestem, mint amennyire szükségem volt. Ezt az emberiség 99,99 százaléka nem mondhatja el magáról. Tehát nekem
feladatom, hogy segítsek a kevésbé szerencséseknek.
– Számos országban dogozik, többek között a Dán Nemzeti Kamarazenekar vezetője. Ott jobb a zenei közeg, mint itt?
– Nekem ők már szinte családtagok, és olyan fokon valósítják meg, amit szeretnék, hogy nagyon nagy öröm velük dolgozni. De a zenei közeg olyan értelemben ott sem jobb, hogy két éve leépítették a zenekart, nem kapnak költségvetési támogatást. Privát adományokból léteznek. Minden országban vannak problémák, és az összes országban úgy érzik, hogy náluk a legsúlyosabbak.
– Azt mondják, a magyar zenehallgató közönség nagyon jó. Osztja ezt a véleményt?
– Bevallhatok valamit?
– Megtisztel vele.
– Nem szeretem a vastapsot. Éspedig azért nem, mert Rákosi találta ki. De ezt itt nem tudják. Van egy Kabos László-felvétel, amelyben azt énekli, hogy ,,nekem idehaza többet ér, ha összecsattan két tenyér, mint kint a vastaps”. Nem tudom honnan vette ezt a szövegíró, ugyanis kint nincs vastaps. Esetleg a magyar emigránsok összejövetelein fordulhat elő. A vastaps eredetileg azt jelentette, hogy kihívták a szereplőt a vasfüggöny elé, de a hazai tapsnak ehhez semmi köze. Mindig értetlenkedve kérdezik tőlem a külföldiek, hogy mi ez a magyar specialitás.
