(A nappali meséje)
Írta: Kiss Csaba
Lenyűgöző a rendszeretete. Nem is lenyűgöző, hanem sodró. Igen, valósággal felkap és magával ragad. Ezt éreztem a Szenvedély szövegével való bíbelődés közben is, sehol egy fölösleges jelző, egy lötyögő mondat. Minden pont olyan erős, pont olyan éles, mint lennie kell.
A lakás is ilyen. Negyedik napja bolyongok benne, megunhatatlan a célszerűsége és szabadsága. Hogy jön ez össze? A mérték és a szenvedély? Nagy tanulság ez.
A legszínesebb hely a nappali. Fából vannak a falak, mint mindenütt. Az egyik fal a tengerre néz, ezen szinte végig, 7-8 méteren át ablakok, párosával. Egy kicsi fent, egy nagy négyszögletes lent. Ritmus és szimmetria. Három ablakban átlátszó gyertyatartó. Az utolsóban egy messzelátó.
Oroszországban látta a kemencét – van nyílt tüzű része, és van kuckója, ahol télen vackolódni, szunnyadozni lehet. De a vonalak szikárak – mértan és melegség.
Faron ötszáz ember és ötezer birka él. Egyik életét és bundáját adta, hogy a kuckó bolyhos legyen.
Fölötte kis kép a falon. Rajzolta Adam. Ötéves lehetett. A kalapos bácsi lesz a Bergman-univerzum logója. És nincs ebben negéd, PR. Valódi a kíváncsiság.
Bergman fotelje a fehér. Mindig úgy ült, hogy vendége arcára essen a rengeteg ablakon besütő fény. Megfigyelő emberek ellenfénye ez.
Egy hatalmas, várszerű szekrény a nagymamától. Ez még a viking korból maradhatott – két evezővel csónaknak is megteszi. Vele átellenben az ÓRA, mely annyi filmjében ütötte el az időt. Feketén, fehéren.
És minden pasztell, faszínű, lenszínű, mályvaszínű, mohaszínű. Csupa visszafogottság és természetesség. Kivéve a festmények és a zene. A képek mozgalmasak, kavargó tömegjelenetek, lendület, örvény, kavalkád. Épp ellentéte e lágy mértani otthonosságnak.
Végignéztem a CD-it, lemezeit – csupa felhevült alkotó Schnittkétől Sosztakovicson át Pucciniig – és Mozart meg Bach (dehát ők törvényen kívül vannak)
És az ablakok?
Ott látszik igazán a rendszerező szándék. Az ablak köldökzsinór a külvilággal. Olyan kell legyen, mint a szoba. A szoba szelleme hatja át. A szelleme = a funkciója.
A könyvtárszoba ablaka rejtett, a polcok közül jön a fény. A vetítőnek nincs ablaka. A nappali fala pedig végig ablak – a tenger felé, az udvarra meg egy kis rácsos négyzet néz, mint a mór loggiák kandikáló rácsa. A zeneterem egyik falán lőrésszerű nyílás a végtelenre, a másikon árnyas, vastag osztatú mennyezetig nyúló fénylő geometria. A konyha két oldalról kapja a fényt, szinte lebeg tőle. És Liv Ullman tengernéző szobája – mint a tenger asszonyának hálója.
Közben elrepült egy hét. Bizony, mert mosnom kellett – 6 póló, stb.
Következő: ÄGG, az útonálló meséje.
