Írta: Kiss Csaba
Eddig is mese volt, de ez már csoda.
Kerstin, a Bergman alapítvány anyukája átadta a ház kulcsait, feltett a nevemben tizenöt praktikus kérdést, meg is válaszolta őket – majd mutatott egy faszínű házat a fák között, „holnap háromnegyed 9-kor ott várom”, és magamra hagyott.
Másnap reggel egyszerre érkeztünk a ház elé. Ez HAMMARS, mondta itt lakott Bergman. Tudom-e, hogy hány gyereke volt? És milyen napon született? Üssem be, ez az én kódom. Bementünk. Kerstin végigvezetett az egész házon, és mesélt, mesélt. Nyolc egymásból nyíló szoba, könyvtár, vetítő, háló, nappali, dolgozó, étkező, fürdő, Liv Ullman tengernéző szobája… Minden úgy, mintha Bergman az imént lépett volna ki az ajtón.
Reggel kilenctől délután ötig itt dolgozhatok, amelyik szobában tetszik. A konyhában főzhetek, ha melegem van, zuhanyozhatok, mintha otthon lennék. Ezzel magamra hagyott. „Segít majd vásárolni is, mert biciklivel kissé messze a bolt” – mondta még az ajtóból.
Egyedül voltam a házban. Néma csend. Három rétegű ablakok mögött csak látszik, de nem hallszik a tenger. Hosszú ideig csak járkáltam szobáról szobára – B. jelenléte kísért.
Aztán kiválasztottam a zeneszobát. Feltettem egy lemezt, Mahler 9-jét, Bruno Walterrel – leültem a zöld fotelbe és utaztam. Nem valószínű ez az egész, folyton ez járt az eszemben. Kinéztem az ablakon, a tenger mélykék vonala fénylett a zöld fenyőtűk között.
A négyzetes ablak mögötti bőrülés kedvenc helye lehetett Bergmannak. A bőr már egészen töredezettre kopott. Magas ember volt, 190 fölött, a lábtámasz helyzetéből is érezni. Minden nagyobb itt kicsit. És lelkész gyerek – a zeneszoba mennyezete, mint egy lutheránus templom ácsolt fedélszéke.
Tekintetem a zeneszoba ajtajára tévedt. Rengeteg pici piros-fekete ábra. Közelebb léptem – szívecskék. Filccel rajzolt szívecskék. Dátumok 67-től a kilencvenes évekig. Érzelmi napló – egy-egy fekete nap a pirosak között. Néha feldíszített szívek. Liv kétszer is elutazott. Egy sorrentoi nyaralás is megörökítve szívecskék által.
A 95-ös év áthúzva feketével. Ekkor halt meg Ingrid, a felesége – mondta másnap Kerstin, együtt nyugszanak a Faro-i templom mellett.
Olyan titokzatos, gyöngéd érzés fogott el iránta – ez a fájdalmas, szorongató, nehéz légzésű filmeket készítő ember ilyen kis szíveket rajzolt ajtaja hátára.
És akkor észrevettem az asztal alatt a repülőt. Nagyapám készített ilyent gyerekkoromban. Ha erős szél fújt, forgott a propellerje.
Mozartra cseréltem Mahlert. Elővettem a darabot, amin dolgozom – és az ablakhoz ültem. A lábtámaszt a helyén hagytam. De nem bírtam odafigyelni, folyton elkalandoztak a gondolataim.
Ma is ott voltam egész nap. Egyedül a házban. A kőasztalnál ebédeltem. Olyan tiszta, éles itt minden.
Holnap a Boszorkány vére lesz terítéken, utána a Nappali szoba meséje.
