Ősi János: A Lovagkirály öröksége (Könyves Kálmán regénye) – Rézbong kiadó, 2016 – illusztrálta P. Szathmáry István – 282 oldal, kemény táblás kötés – ISBN 978-615-5475-13-9
A Lovagkirály öröksége végre – legalább részben – választ ad azokra a kérdésekre, melyeket a csodálatos kard és a misztikus kódex kapcsán feltett magának az Olvasó a Lovagkirály keresztje és a Kard és Kódex című regények után. Mert bármennyire is élveztük az előző két kötetet, s bármennyire is elpatkolt a főhős a második kötet végén, mégis az olvasásélménynek volt egyfajta coitus interruptus jellege: pont a kardról és a kódexről nem tudtunk meg túl sokat.
Ősi János – Szent László halála után – értelemszerűen új főhőst választott magának, s meglepő módon ez nem az alcím által sugallt Könyves Kálmán király, hanem a titokzatos kard, melynek útját végigkövethetjük a regényben.
A történelmi forrásokra támaszkodó, de azoktól bártan el is szakadó, kalandos történet a legendásan csúf Könyves Kálmán trónra kerülésének előkészületeivel kezdődik. A testi adottságokkal egyből tisztában lehetünk:
…úgy lógott rajta a dísztelen ruha, mint egy vállfán. Nagy, barna szemei zavartan csillogtak. Lenőtt, fekete haja csomókban lógott, de nem volt varkocsokba fogva, mint a pogányoknak. Szakállt viselt, de azt sem ápolta eléggé gondosan, nem nyíratta egyforma hosszúra, mint a nyugati lovagok. Így szőrszálai olyan összevissza lógtak az álláról, mint a csorba fésű fogai…
…és a külcsín a királykodás alatt sem változik. (Könyves Kálmán így jut el a nászágyig). A király ráadásul nem csak a külseje, de a jelleme miatt is halmozottan hátrányos helyzetűnek számít. Bár tisztában van céljaival, s gyakran – mint Dalmácia elfoglalása esetében – megteszi a szükséges lépéseket, mégis mintha túlzottan befolyásolható lenne. Döntései mögött gyakran arra méltatlan személyek állnak, például Lőrinc, a kéjsóvár káplán, akinek megszállottságig menő szexuális vágyai a kard történetére is hatással vannak, és a kódex sorsát is megpecsételik.
Pedig, mint arra a címben már utaltam, végre előkerül („színre lép”) a kódex, és a király, mint jóféle „könyves ember” nekilát a megfejtésének is, hiszen a könyvből kiderülhet, hogy hol van Attila kardja. Ki is derül:
Kálmán nem akart hinni a szemének. Tévedésnek vélte a kódex minden megfejtett sorát. Ám Lőrinc megnyugtatta, hogy nem téved.
A kódexnek köszönhetően a kard, amiről a legendák szóltak, s amiért uralkodók adták volna oda a fél heréjüket, Kálmán kezébe kerül… egy rövid időre, hogy aztán, a regény végén újra eltűnjön a szemünk elől. Talán örökre.
Ősi János ezzel a regénnyel – mely akár lezárása is lehet a történetnek – egészen új színt vitt a magyar történelmi kalandregények világába, az általa megformált karakterek (Édua, Pál, Lőrinc, Álmos herceg, és a regény végén megvakított Béla) közel hozzák az olvasóhoz a történelmi kort, s valószínűleg elég pontosan megmutatják azt is, hogy a dalmát városokhoz képest miféle porfészek akkoriban Székesfehérvár.
***
A Lovagkirály öröksége magával ragadó olvasmány, de – őszintén! – abban csak reménykedni merek, hogy a regény fikciója a jövőben nem kerül át az áltudományos, magát mélymagyarnak valló hazugsággyárba, ahol oly sok bornírtságot formáltak már áfiummá. S hogy aggodalmam ne tűnjön légből kapottnak, megjegyzem, hogy kevéske keresgéléssel arról is találhatunk tanulmányt(!), hogy Homérosz magyar volt.
