Budapest lassan ismét újjáéledő föld alatti művészeti közegében született valami egészen pikáns, eredeti és beazonosíthatatlan, amit a két szerző, a két táncos-komikus-színész-performer, Molnár fantáziája és Canabarro intellektusa egymást kiegészítve formál kivételes színházi eseménnyé, szabadszájú underground kabarévá, szemérmesen perverz táncos revüvé. A másság, a másként gondolkodás szerteágazóan burjánzó reprezentácó-kísérletévé – olvashatjuk Králl Csaba laudációjában, s ezek a lelkes mondatok óhatatlanul kíváncsiságot ébresztenek a Lábán-díjjal elismert táncosok és az általuk létrehozott Tropical Escape című produkció iránt.
Marcio, hogyan kerültél Magyarországra?
Marcio Kerber Canabarro: Először Hód Adrienn Társulatánál kezdtem dolgozni, és ott találkoztam Molnár Csabával. Eddigi tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy a magyar tánc-szcéna nagyon izgalmas, sokszínű, és sok underground jelenség is akad, ami számomra nagyon inspiráló.
Csaba, te minek tulajdonítod ezt az underground jelleget?
Molnár Csaba: Az biztos, hogy a kortárs táncon belül jelentős az önszerveződés. Egyre jobban látszik, hogy a fiatalabb művészek nem feltétlenül a meglévő struktúrában próbálnak helyet szerezni, hanem inkább kialakítják a saját lehetőségeiket. Például a Budapest Tánciskolából kikerülők nem feltétlenül várnak a pályázatokra, hanem elkezdenek dolgozni, és próbálnak alternatív helyekkel együttműködni. Illetve van egy olyan réteg, amelyen belül akkor is nagyon jó a kommunikáció és az információ-megosztás, ha nem dolgoznak együtt. Ennek a közegnek a létezése és működésmódja számomra is nagyon inspiráló. A Tropical Escape sem jöhetett volna létre, ha nem támogat minket az Artus Stúdió, a SIN Kulturális Központ és az Új Előadóművészeti Alapítvány.
Marcio, egy Magyarországon alkotó brazil táncos számára mit jelent a Lábán-díj?
MKC: Ez a független tánc-szcéna ünnepe, ami sokat tehet azért, hogy egy kicsit több figyelem irányuljon a kortárs táncművészetre. Talán egy lehetőség arra, hogy többekhez eljusson az, amit mi csinálunk, s többen találkozzanak azzal, hogy mi mit gondolunk a táncról. Egy ilyen díj az visszaigazolása az általunk elvégzett munkának.
Ti táncosként mennyire érzitek, hogy a kortárs tánc csak egy elég szűk réteget foglalkoztat?
MCs: Szembe kell nézni azzal, hogy ez így van, de táncoltam és tanultam is külföldön, és azt tapasztaltam, hogy a közönség ott is eléggé limitált létszámú. Persze, vannak olyan kortárs alkotások, amelyek képesek nagyobb közönséget bevonzani, de azoknak nem feltétlenül a legjobbak. Komoly kérdés, hogy lehet-e, érdemes-e egy kortárs alkotásnál elsődleges szemponttá tenni azt, hogy populáris legyen.
A Tropical Escape című Lábán-díjas előadásotokban fellelhető humor és provokáció szerintem könnyebben befogadhatóvá teszi a darabot. Van mögötte ilyen szándék, vagy egészen más a humor forrása?
MCs: Amit mi csinálunk együtt, abban valahogy mindig megjelenik a humor, az irónia, ami első körben nem szándékos, de mégis valahogy felerősödik. A súlyos szituációk humorral történő „fellazítása” mindenképpen jó eszköz arra, hogy nyissunk a nézők felé. A darabokban rejlő provokáció pedig nem csak a közönségnek szól: gyakran önmagamat is provokálom. A Tropical Escape-ben hangsúlyosan jelen van az önmagunk provokálása, a határok keresgélése, az öncenzúra felszámolhatóságának vizsgálata.
Milyen munkamegosztás szerint dolgoztok egy-egy darabon?
MKC: A mi együttműködésünk nagyon organikus, elég nagy szabadságot adunk egymásnak, amit egyikünk felvet, azt a másik nem fogja csak úgy félrelökni. Ennek köszönhetően tudnak az ötleteink egymásra épülve kialakítani egy nagyobb, többrétegű egységet. Ilyen szempontok miatt is szerencsés, ahogy a közöttünk levő személyiségbeli és kulturális különbségek kiegészítik egymást.
MCs: Az alkotás folyamatában a kettőnk közötti bizalom az, ami nagyon fontos: kialakít egy olyan „teret”, ahol szabadon lehet kommunikálni és kitárulkozni. Ez azért fontos, mert minden ilyesmi be tud épülni az előadásba is. Ha munkáról, táncról van szó, akkor én amúgy is az olyan közegeket keresem, ahol az őszinteség lehetősége adott, és részét képezi a munkának.
Fontos szerepe van az előadásban a legkülönfélébb tárgyaknak…
MCs: A Tropical Escape volt az első olyan alkalom, amikor mi ketten együtt dolgoztunk, eleinte nem is volt koncepciónk túl azon, hogy cenzúrától és öncenzúrától mentesen kipróbálunk bármit, ami belőlünk jön. Nagyon sokat dolgoztunk a legkülönfélébb kézzel készített vizuális elemekkel is, de ez is úgy kezdődött, hogy nem igazán tudtuk, hogy mi a cél, egyszerűen csak mindketten szeretünk varrogatni. Aztán a tárgyak és anyagok elkezdtek felhalmozódni, s akkor jött egy pont, amikor ezeket már asszociatív módon struktúrába tudtuk rendezni. Közben megfigyeltük, hogy ezek a dolgok valamilyen módon megtalálhatók már a művészetben, elkezdtünk módszeresen utánanézni annak, hogy tárgyakon keresztül bekerült információk miként integrálhatók. Referenciális pontok alakultak ki, s ráébredtünk, hogy ez egyfajta „kultúra-recycling”, amelyben elférnek és keverednek a hollywoodi filmekből, a pornóból, vagy az olasz mozifilmekből kölcsönzött betétek.
MKC: Nem akartuk feltalálni a spanyolviaszt. A társadalom évtizedek, vagy inkább évszázadok óta foglalkozik azokkal a problémákkal, amiket mi beemeltünk a darabba. Sok körüljárandó kérdést találtunk a queer-kultúrához kötődően, és a nemiség területén. A másság, mint fogalom központi szerepet kapott, ahogy az utópiáig vezető fikció szerepe is fontos. Az utópisztikus elképzelések bemutatása azért is fontos, mert ahhoz képest talán másként láthatod azt is, amiben tényleg élsz. Ez a másfajta látásmód pedig alapja lehet egy feltöltődésnek, ami változást hozhat. Akár politikai változást is. A Tropical Escape értelmezhető úgy, mint egy ajánlás arra, hogy létezhetnek másfajta megközelítési módok is.
Van létjogosultsága annak, ha társadalomkritikaként tekintünk a darabra?
MKC: Persze, de a kritika esetében nagyon fontos, ne csak azt láttassuk, hogy mi az, ami nem jó, hanem azt is, hogy hogyan lehetne másképp. A lehetőségek sokaságát kell és lehet megmutatni azoknak az embereknek, akik azt hiszik, hogy bizonyos dolgokat csak egyetlen nézőpontból lehet érteni. Ami a fejekben „mozgást” hoz léte, annak van létjogosultsága. A provokáció fontos, de nem önmagában való, hiszen az a célja, hogy alkalmat adjon egy korábban megkezdhetetlennek tűnő dialógus kialakításához.
MCs: Én is úgy élek, hogy önmagamat provokálom, s közben a minket körülvevő rendszer is provokál engem, hiszen olyan dolgokkal kell szembesülnöm, amelyekkel nem feltétlenül akarok foglalkozni. Persze, ez sokkal szélesebb merítés, mint a politika. Ezek nem feltétlenül kellemes pontok, de ha létrejön valamiféle kommunikáció, akkor az engem épít, és jó irányban megváltoztat. Nem megváltoztatni kell a másikat, hanem megérteni, de legalább meghallgatni: a nézetek, fájdalmak és ideológiák mögött mindig ott van egy ember, aki talán nem is akar olyan elfogadhatatlan dolgokat. Jó lenne valahogy lehámozni ezeket a rétegeket, s azt gondolom, hogy a Tropical Escape című előadás jó szolgálatot tehet ilyen szempontból is.
Azok, akik még nem látták, mikor nézhetik meg a Lábán-díjas előadásotokat?
MCs: Hát, erre még nem tudok pontos választ adni, mert ez egy önszerveződés eredményeként létrejött előadás. Szerintem a jövő évadban fogjuk játszani, de sem konkrét helyeket, sem időpontokat nem tudok még mondani.
