Helen Macdonald: H, mint héja [H Is for Hawk] – Park kiadó, 2015 – fordította Makovecz Benjámin – 344 oldal, kemény táblás borító – ISBN 978-963-3552-58-2
Helen Macdonald olyan egzotikus világba vezeti olvasóit, melyről legtöbbünknek fogalma sem lehet: az emberek többsége tökéletesen kívülálló, ha solymászatról – pláne, ha héjával történő vadászatról – esik szó. Megközelíthetetlennek tűnő, misztikusnak látszó világ ez, melyről hihetetlenül keveset tudunk. A H, mint héja nem bevezet, hanem beránt ebbe a villódzó és véres világba; nem csoda, hogy ez a könyv nyerte 2014-ben a Samuel Johnson-díjat.
A H, mint héja nem csak témaválasztásában, de szerkezetében is különleges könyv, nem olyasmi, amin „csak úgy” túlteszi magát az olvasó. A könyv megköveteli, hogy időt fordítsunk rá, s bármennyire is telítve van, feszült izgalommal, mégis szükséges, hogy a sorok közötti száguldozást megszakítva, magunkba – és magunk köré – pillantva mélázzunk ezen a sűrű szövésű nem-fikciós történeten.
- Hemingway és Robert Capa közös kalandja
- Szűz Mária extrák nélkül
- A szenvedély maga az élet: halálos
- Vérfürdő a mediterrán strandokon
- Most megtudhatod, pontosan mi is a Halál
A könyv főhőse, a Mabel nevű héja és az őt felnevelő írónő, utóbbinak köszönhetően a „memoár” gyakorlatilag mindenről szól, ami egy ember személyiségét, és műveltségét adja. Helen Macdonald kisgyermekkora óta megszállottan vonzódik a madarakhoz, s mindig is szeretett volna felnevelni egy héját. A héjanevelés időszaka egybeesett azzal, amikor fel kellett dolgozni édesapja halálát, s ráadásul a héja kapcsán reflektálnia arra az ismerethalmazra is, amit az elmúlt évszázadokban egy ragadozó madár felnevelése kapcsán összeírtak.
Lehet-e a gyászfeldolgozás eszköze egy madár? Adhat-e megnyugvást a teljes embert követelő madárnevelés?
– ilyen és hasonló kérdésekkel halad előre az ingoványos vidékre vezetett Olvasó, s furcsa módon megnyugvást okoznak a tisztességes válaszok: a héjától nem lesz senki boldogabb, de érdemes megpróbálni boldogabbnak lenni a héja kedvéért. Mert a héja, mely úgy öl/vadászik, ahogy a kisgyermek játszik. Egy kegyetlennek tűnő gyilkológéppel kialakított együttélés nem csak feladat és felelősség:
Számomra az okossága, a tisztasága, az életereje volt fontos, meg az, hogy mennyire magabiztosan lakja és birtokolja a világot. Minden porcikája forrt az élettől, mintha messziről nézve kicsiny, gomolygó gőzfelhő burkolná be, ami enyhén elmosódottá tesz körülötte mindent, s ő ott állna középen élesen és részletgazdagon. Őbenne aztán nem volt sem megbánás, sem szomorúság. Sem múlt, sem jövő. Egyedül csakis a jelenben élt, és ez jelentett menedéket számomra is. Az ő csíkos, csapkodó szárnyán menekültem el a halál elől. Arra azonban nem gondoltam, hogy a halál rejtélye fennakadt és rabul esett a héjában, így aztán én is fennakadtam és rabul estem benne.
– olvashatjuk a 183. oldalon a felismerést, melynek elkerülése egy leegyszerűsített világban olyan egyszerű lenne. A héja átformálja gondozóját, s olyan dolgokat tanít kötődésről és elengedésről, szabadságról, felelősségről, értékekről, melyek jó értelemben „kor-szerűtlenné” teszik Helen Macdonald személyiségfejlődését…
…és közben, Helen történetéhez kapcsolódva kibontakozik Terence Hanbury White (1906-1964) életének tragikus szépségű története is. Bár ő is héja-rajongóként kerül a könyvbe – kudarcos tapasztalatairól és elhibázott kísérleteiről könyvet is írt The Goshawk címmel –, mégsem csak ezt tudhatjuk meg az Üdv néked Arthur, nagy király [The Once and Future King] című regényciklus szerzőjéről. Helen Macdonald érzékenyen bontja ki White személyiségének árnyoldalait, s az ezekkel szemben folytatott küzdelmet is, melyben szintén fontos szerepet kapott egy héja…
Helen Macdonald könyve egyszerre lélektani utazás, természettudományos munka, és irodalomtörténeti visszatekintés: pontos, elemző és mégis szívhez szóló. A twitteren bárki meggyőződhet róla, hogy Mabel ma is él és virul, s így az olvasó joggal várhatja a folytatást…
