- november 8., vasárnap
(Négy hónappal később)
Budapest
– Hogy érti azt, hogy „nincs többé klavír”? – fordult Renée Sándorhoz, miután elolvasta a kritikáját Janda Matildról, egy fiatal költőnőről, akit hozzá hasonlított. – Nem valami fényes perspektíva. Miért gondolja, hogy minden nőre igaz?
Bródy, aki valami munkába mélyedt, felpillantott, és csak hümmögött.
Renée élesebben folytatta, hogy a Bristol Kávéház szomszédos asztalainál ülők is felkapták a fejüket.
– „Asszonyi nemhez tartozó poéta, nem tudni a fejlődés menetét. Lehet, hogy korszakos lesz, egy új Szapphó. Lehet, hogy férjhez megy, és nincs többé klavír.” Magyarázza ezt meg, nagyon kérem.
– Megijedt? – próbált kibújni a satuból a férfi. – Nézze, az egész cikk magáról szól. Matildkát mutatom be, és mégis magáról írok. Agyba-főbe dicsérem a verseit. A legnagyobbak közé emelem. Jöjjön, sétáljunk egyet – intett közben a pincérnek.
– Na persze – mondta Renée, miközben fizettek. – Aztán a végén mégiscsak odaszúrja azt a kis mondatot ar-ról, hogy a nők csak addig képesek írni, amíg férjhez nem mennek.
Kiléptek az utcára, és sétálni kezdtek a nyirkos, sötét, őszi délutánon.
– Miért – komolyodott el most már Sándor is –, nem így van? Hány példát láttunk már arra, hogy az asszonyok abbahagyják az írást, miután férjhez mentek?
– De ez nem természettől adódó, mint ahogyan maguk állítják. Az asszonyi tehetség nem mulandó. A körülmények hozzák, hogy a nők felhagynak az alkotással.
– Mégis, ki az a maguk?
– Minden férfi. A múltkor is a Budapesti Napló szerkesztőségében két fiatal újságíró azon röhögött, meglehetősen rondán, hogy vajon a nők melyik testrészüket használják az alkotásra a gyerekszülés után. Biztos nem a fejüket, mondták, és hátba veregették egymást.
– Értem – mondta Sándor. – És maga ezt végighallgatta.
– Éppen arra jártam. Nem nekem szánták, nem bántani akartak. Csak éppen ez a véleményük. Ezen élcelődnek egymás között. És ha maga még a lapjában is leírja, akkor aztán végképp mindenki azt fogja gondolni, hogy ez az igazság.
– Nem gondoltam bele – mentegetőzött a férfi. – Bocsásson meg. Tegyük valahogy jóvá a következő számban.
– Most már hogyan? Nem írhatja, hogy elnézést, tévedtem.
– Lássuk csak azt a cikket!
Kivette a lapot Renée kezéből, és olvasni kezdte: „Mondanivalója lényegében ugyanaz, ami az Ada Negrié, a Vivantié, az Erdős Renée-é és Marie Madelaine-é. Ezek mind az asszonyi álszemérem – nem ritkán szemérmetlenség – lázadói, valamennyien férfias természetek, és azért küzdenek a férfiak ellen – hogy végül esetleg azok rabjai lehessenek. Nagy harmónia nincs e lírában, de annál több kifejező- és jellemzőerő, új csapások az érzések – vagy érzékek – rajzában és az érzékiségnek olyan glorifikálása, amelyhez költő, aki férfi, nem érthet igazán. Victor Hugo mondja: »A férfi teste – az asszony.« Ezek a nőnemű költők ennek a testnek a szimfóniáját éneklik női tudással és férfias művészettel, és nekik köszönhető, ha Heine után a líra még új színre tudott szert tenni. Nemcsak az érdekességük, hanem az érdemük és jelentőségük is nagy ezért. Az irodalomtörténet – melyet végre is férfiak írnak mindig – kellemetlenkedni fog nekik, de ha tiszta képet akar adni: ugyancsak számolnia kell velük. Különösen áll ez a magyar irodalomtörténet-írásra, amely – ha egy kis becsület van benne – kénytelen lesz konstatálni, hogy az utolsó öt év legjobb, formailag is legművészibb versírója a Kleopátra szerzője, Erdős Renée, aki nem csupán a gyenge női versírókra, de erőteljes férfi kollégáira is ugyancsak hatott. Tüzes pátosza, bátor érzelmessége bizonyára bátorította új kartársát, Janda Matildot is. Asszonyi nemhez tartozó poéta, nem tudni a fejlődés menetét. Lehet, hogy korszakos lesz, egy új Szapphó. Lehet, hogy férjhez megy, és nincs többé klavír.”
– Igaza van – ismerte el Sándor –, nem kellett volna a végére odabiggyesztenem azt a két mondatot. Odasóztam egyet a sok dicséret után.
– De maga még mindig nem érti, hogy ez vérre megy – rázta a fejét Renée elszomorodva. – Azt hiszi, hogy ez csak élcelődés. Csúfolódik a feministákon, a szüfrazsetteken is. Hiába mutatja be őket a Jövendőben, ha egy-egy félmondattal jelzi a fenntartásait. Mindenkit befolyásolnak ezek a gondolatok, sok nő nem is próbálkozik se írással, se képzőművészettel a házasság után. Azt hiszik, úgysem lehetséges, hát bele se kezdenek. Ki tudja, hány tehetség satnyul el emiatt!
– Végtére is az asszonyok legfontosabb kötelessége a családjukról gondoskodni. Minden más csak ez után következhet.
– Ez így igaz. Már azoknál, akik férjhez tudnak menni.
De az alkotás náluk is békében megférhet a család mellett.
– Honnan tudja? Még nem próbálta!
– Carola mondta. S azt is, hogy ne higgyek azoknak, akik az ellenkezőjéről akarnak meggyőzni. Ez csak szakmai féltékenység. A férfiak védik a területeiket a nőktől. A régi nagy színésznők sokat meséltek neki arról, hogy hajdanában a színészek is ezt tették velük. Amikor még a színészet is új terület volt a nők számára. De ma már nem az. Csak az irodalom. Most ott zajlik ugyanez. És a nők vagy feladják a vágyaikat, és hagyják, hogy a férfiak fellakmározzák őket, vagy pedig hazugságra kényszerülnek.
– Miféle hazugságra?
– Vagy másoknak hazudnak, és titokban írnak, vagy maguknak, és nem írnak. – Na és maga hogyan képzeli a jövőjét? Végtére is egyszer döntenie kell majd, nemdebár?
– Miről?
– Hogy asszony lesz, feleség vagy költő.
– De én nem akarok dönteni! Nem is kell döntenem.
A kettő megfér egymás mellett. S akár hiszi, akár nem, nem azért írok, hogy végül belássam, nem nekem való, és egy férfi karjaiba hulljak. Nem lázadni akarok. Én is ebből élek, mint maga.
– Csak dicsérem a cikkben, semmi mást nem teszek – bántódott meg Sándor.
– Meg jósolgat arról, hogy az irodalomtörténet kellemetlenkedni fog nekünk.
– Ez viszont, sajnos, így lesz. Nem emlékszik Szász Zoltán cikkére? A nőírók ellen, ez volt a címe. Ne írjanak a nők, mert nem értenek hozzá. Semmihez sem értenek, még a főzéshez is jobban értene a férfi, ha lenne kedve hozzá.
Egy dolgot kivéve: a gyermekszülést. Hát maradjanak meg annál.
– Hát hogyne emlékeznék! Hiszen éppen amiatt vagyok így elkeseredve, hogy maga is csatlakozik hozzá!
– Hogy mondhat ilyet? Szászhoz képest én keresztes lovagja vagyok! Éppen hogy nem bántom, hanem megvédem a női írókat!
– Ez igaz. De nekem nem kell keresztes lovag! Mert a végére csak odaírja, hogy ne izguljanak a férfiak, az egész csak addig tart, amíg férjhez nem megyünk. És ezzel mindent elront! És tetejében ez nem is igaz! Csak azért mondhatja, mert a férfiak elnyomják az asszonyokat! Vagy a lábuk elé hevernek, mert azt szeretik, ha rugdossák őket! De egyenlőségről szó sem lehet. De persze ez a nők hibája is. Engedjük magunkat fellakmározni. Én is csak gyártom az elméleteket, aztán meg, ha csak egyet is mordul, már ijedten szaladgálok maga körül. De én nem akarok ilyen lenni! Máshogy is el tudom képzelni. Legyen az asszony egyenrangú társa a férfinak. Jusson el a fejlődésnek erre a végső szintjére.
– Hogy érti ezt?
– Már régóta gondolkodom ezen. Négy korszaka van az asszony fejlődésének. Az elsőben a férfi rabszolgája. A másodikban áhítatának tárgya, szent és elérhetetlen, mint a középkorban. A harmadikban fölé kerül a férfinak. Zsarnoka és uralkodója lesz. A negyedik korszakban társa lesz a férfinak – akkor lesz az igazi helyén. Amikor egyenrangúvá válnak. És akkor nem lesz többé szüksége hazugságokra.
Mert csak az elnyomottak hazudnak, az ártatlanok és a hetérák.
– Szépen kiérlelt gondolatmenet – mondta a férfi. – Kár, hogy a valósághoz a világon semmi köze nincsen.
Renée sértetten vállat vont.
– Melyik részével van baja? Az első három szint, gondolom, tetszik magának. Főleg az első. Azzal semmi gond. A rabszolgákat mindenki szereti. Még a második is rendben van. Lehet áhítozni, mint a trubadúrok. Szép verseket lehet írni az elérhetetlen nőhöz. Azzal meg pénzt lehet keresni. És így a nőből sem válik mindennapos teher. Akkor szép, ha elérhetetlen.
– Álljon meg a menet – visszakozott Bródy. – Nem így értettem.
De a lányt már nem lehetett megállítani. Szembefordult Sándorral az utcán, hadonászott, és úgy kiabált. – Még azt is el tudná fogadni, hogy a nő fölébe kerül a férfinak. Mert egy zsarnokot lehet utálni. Harcolni kell ellene. Le kell teperni. Vagy hagyni, hogy megalázzon, abban is van kéj. De még mekkora. A kéjes kínzások szépsége, az tetszene. Na de az, hogy egyenrangúak legyenek, elképzelhetetlen. Két felnőtt ember, egyenrangú társakként egymás mellett. Asszony és férfi.
A hangja megbicsaklott. Elfordult, majd vissza. Könyörögve és egyúttal dühösen szuggerálta a férfit, hogy fogadja el az igazát.
Sándor közelebb lépett. A vállánál fogva maga felé fordította, felemelte az arcát.
– Nézzen rám – mondta. – Látja, elismerem, igaza van.
Faragatlan tuskó voltam. Török zsidó, basáskodó ükapáim beszéltek belőlem, akik borostyánköves csibukkal jártak az egri főutcán. Pipázva adtak tanácsot boldog- boldogtalannak. Bocsásson meg. Nem gondoltam bele, magának mennyivel többet jelent mindez. Minden asszonynak sokat jelent. De különösen sokat a modern nőknek, amilyen maga. Hiszen ugyanúgy az írásaiból tartja el magát, mint bármelyik férfi. És mennyivel nehezebb dolga van!
Renée elcsendesedve állt.
– Tudja, mit? – javasolta Sándor szelíden. – Írja meg ezt a Jövendőbe. Írjon asszonyi jegyzeteket. Mondja el a többi nőnek is. Mert mások nem gondolták ezt ilyen kristálytisztán végig. Hadd tudják ők is, mi a cél – tette hozzá most már megint a szokásos élcelődő stílusában. – Nem kell leigázni a férfiakat, az nem vezet jóra. Ne is csavarja senki szegényeket az ujja köré. Társak legyenek, egyenrangú társak! Ez a lényeg.
