Holland urbanisták a Ferenc tér átalakulásáért

expodiun_mission-possible

A fikció álmodozás, kiszakadás a mindennapi rutinból, hogy új horizontokat fedezzünk fel. Így nem azzal foglalkozunk, hogy most mi van a Ferenc térrel, hanem egy még el nem tervezett, meg nem írt jövőt akarunk kigondolni…

Május 24-én 19 órakor a Trafó szervezésében egy holland urbanisztikai csoport, az Expodium tart városfelfedező sétaperformanszt a IX. kerületben. A csoport egyik tagjával, Friso Wiersummal beszélgettünk városi kannibalizmusról, arról, milyen lehetőségei vannak egy város lakóinak, hogy saját környezetüket élhetőbbé tegyék, hogyan képes egy háromtagú holland csoport mindenféle helyismeret nélkül hatni egy lakóközösségre, és arról, hogy egyáltalán mi is az a sétaperformansz.

Bevallom, zavarban voltam, amikor a Trafó oldalán megláttam ennek az eseménynek a leírását. Ebben azt olvastam, hogy ez egy sétaperformansz, városi expedíció és urbanisztikai workshop. Ez egy művészeti kezdeményezés, vagy pedig urbanisztikai előadás?

Ahogy az a honlapunkon is olvasható, urbanisztikai do tanknek tartjuk magunkat [a think tank, vagyis agytröszt mintájára egy olyan közösség, amely cselekvésre ösztönöz – a szerk.], ami azt is jelenti, hogy nem szeretnék egymástól szigorúan elválasztani a városlakókat aktivizáló workshop vagy pedig egy művészeti előadás műfaját. Ha ehhez hasonló projekteket készítünk, szeretünk létrehozni valamifajta közösségi érzést azokkal, akikkel együttműködünk: mint most a Trafóval, a smART-tal és a Járókelő.hu-val, és esetleg a bámészkodókkal és arra sétálókkal is. Így mintegy közös testként működünk együtt, és habár van egy előre kigondolt tervünk, várjuk, hogy az emberek meglepjenek minket azzal, amit ők hoznak magukkal.

Tehát akkor egy interaktív projektről beszélünk.

Igen, ez a címke lefedi azt, amit csinálunk. Méghozzá úgy, hogy ebbe beletartoznak a performatív elemek, a tudományos szemlélet, az urbanisztikai tervezés, de ugyanakkor hozzátartozik a fikció is.

Hogyan illeszkedik az várostervezésbe a fikció?

ix. ferenc_terA mostani projekt esetében a Járokelő.hu és a smART készített egy felmérést a Ferenc tér környékén. Az ott élő emberek tudják, milyen ott az élet, hogyan érzik ott magukat, hogyan néz ki a környezetük, így azt is el tudják mondani, mit szeretnének, hogyan alakuljon a környezetük. Ez a kívánságlista nyilvánosan készült, bárki láthatja, mi az, amit az ott élők valóban akarnak. És erre nem mondhatja senki, se politikus, se üzletember, hogy ez nem így van. Ezzel válhatnak az emberek a környezetükben lezajló változások uraivá. Mi pedig segítünk nekik a lista alapján megalkotni a különböző változások fiktív forgatókönyveit. Az egyik eredménye utópia lesz, a másiké disztópia. Ezek után pedig arra koncentrálunk, hogyan lehet elérni az előbbit, és hogyan lehet elkerülni az utóbbit. Ezért olyan fontos a fikció. A fikció álmodozás, kiszakadás a mindennapi rutinból, hogy új horizontokat fedezzünk fel. Így nem azzal foglalkozunk, hogy most mi van a Ferenc térrel, hanem egy még el nem tervezett, meg nem írt jövőt akarunk kigondolni, ami szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk a középutat az utópia és a disztópia között, és akkor elkezdhetünk gondolkodni azon, miként lehet ezt a középutat megvalósítani.

Most jelent meg Nádas Péter új kötete, egy urbanisztikai regény. A kötet bemutatóján Nádas a német városok kapcsán arról beszélt, hogy azok a ’60-as években elvesztették saját arcukat, eltávolodtak saját történelmüktől, és már csak kulisszaként várják a turistacsoportokat. A régi homlokzat még áll, de belül a lakók helyett már gyémántkereskedés van.

Nádasnak igaza van. Ezért szeretünk együtt dolgozni a helyiekkel, hogy hozzáférjünk a helyi történetekhez.

A városok eleven dolgok: születnek, fejlődnek, alakulnak, olykor elpusztulnak. De ha jól látom, a problémát, a fejlődés és a saját történelem, a saját „élettörténet” közti egyensúly megtalálása okozza.

Ez igaz! Mi, az Expediumban nagyon is szeretjük azt az elképzelést, miszerint a városok eleven dolgok. Ehhez kapcsolódik egy másik projektünk, a „városi kannibalizmus”. Ha a rideg fejlődés kiöli a városból azt, ami eleven – ahogy tönkretette a West End a gyönyörű pályaudvar környékét – akkor nem marad semmi az ott élőknek, amihez kötődni tudnának. Azt hiszem, erre gondolhatott Nádas is. Mert végső soron a város történetei azok, amik a várost várossá teszik.

friso wiersum
Az Expodium nem csak Hollandia különböző városaiban, de más országokban is, például Dél-Koreában,vagy Kenyában is megcsinálta ezt a projektet. Tapasztaltatok markáns különbségeket aközött, amiként a lakók saját városaikhoz viszonyulnak a Hollandiában és külföldön?

Nagyon sok különbség van! Hollandia az egyik legszabályozottabb ország a világon. Az önkormányzatok, a polgárok, az üzletek és a civil szervezetek is nagyon szervezettek. Ennek megfelelően megszervezettek az utcák és a városok is. Sok kisebb holland várost előbb tervezőasztalon megrajzoltak, mielőtt elkezdték volna építeni. A neten rá is lehet keresni a VINEX-re [1991-es holland területfejlesztési dokumentum – a szerk.], abból nagyon jól látszik, hogyan építik a hollandok az országukat. Ebből a jól-szervezettségből pedig következik az a hit, hogy bármi, ami elromlik, azt helyre is lehet hozni, valamint az optimista hozzáállás a jövőhöz.

De nem minden ország olyan szervezett, mint Hollandia. Mindnek megvan a saját történelme, a saját tradíciója, és a város az így kialakult struktúrák megtestesülése. A szomszédos Belgiumban is például már egészen más a helyzet. Ahogy átléped a holland-belga határt, érzed a különbséget. Na most mi az Expodiumban úgy hisszük, hogy a holland modell, vagyis hogy a lakókörnyezetet tervezőasztalon, illetve komputeren kell megtervezni, már nem az, amire az embereknek szüksége van.

Az emberek azt akarják érezni, hogy kapcsolódnak ahhoz, ami őket körülveszi. És bele akarnak szólni, hogyan nézzen ki a környezetük.

Tehát sokkal több alulról jövő kezdeményezésre van szüksége a várostervezésnek, nem pedig a régi vágású, felülről jövő tervezetekre.

Amit a különböző helyeken, Dél-Koreában, Szerbiában, Kenyában vagy az Egyesült Államokban megtanultunk, hogy ha az emberek saját maguk hozzák létre saját maguknak a környezetüket, akkor a város is jól működik. Sőt olykor még jobban is! Mert akkor az emberek a sajátjukénak érzik a várost, nem pedig valaki más tulajdonának.

Mint ahogy említetted is, minden ország, és így minden város más. Nem csak Dél-Korea lehetett nagy kihívás, de éppígy nehéz ügynek tűnik nekem Budapest is, ha egy holland szemével igyekszem nézni. Hogy választjátok ki a várost, ahova mentek? És teljesen idegenként hogyan kezdtek bele a projekt megvalósításába?

Nem mi választjuk a várost, meghívnak minket. Néhány évvel ezelőtt pedig egy holland művészeti alapítvány meghívására már Budapestre is ellátogattunk. Az egyik városi túránk során találkoztunk Kovács Andreával, a Trafó kurátorával, és megmaradt ez a kapcsolat. Egyszer-kétszer el is jött Hollandiába, aztán váratlanul azt mondta, lehetőségünk volna csinálni egy nagyobb projektet a várostokban. Mi pedig örömmel megyünk vissza Budapestre.
De hogy hogyan kezdünk bele egy ilyen projektbe? Létrehozunk egy blogot, amire a túrát megelőző két hétben feltöltünk olyan anyagokat, amiket mi jónak találtunk, és a helyiek is feltölthetik azt, ami nekik tetszik. Így azért egy kicsit megismerjük egymást. És természetesen nagyon megbízunk a Trafóban, hogy olyan emberekből válogatják össze a csapatot, akiktől mi legalább annyit tanulhatunk, mint ők mitőlünk.

Azok, akik esetleg nem tudnak részt venni a városnéző, -tervező túrán, találhatnak később valamilyen anyagot arról, milyen ötletek, utópiák, disztópiák és megoldások születtek?

Ügyelünk arra, hogy a projektjeink visszakövethetőek legyenek. Vagy a blogon, vagy valamilyen fizikai formában a Trafóban, vagy abban a történetben, ami a projekt után indul el a városban.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!