Attól félek, többség és a kisebbség viszonya (elsősorban) nem a kisebbségről, hanem a többségről állít ki bizonyítványt, s hangsúlyozottan így van ez, ha/amikor a kisebbséghez tartozás nem választás kérdése. Magyarországi németnek, szlováknak, románnak, lengyelnek lenni nem túl nagy kihívás, s tekinthető akár „nemes hobbinak” is. Cigánynak lenni, s a cigányság kultúráját, múltját és jelenét felvállalni egészen más: melós és macerás dolog, amiből csak kevesen jönnek ki jól, hiszen ebben az országban az embereket még mindig lecigányozzák…
[Természetesen az írásban feltűnő majdnem minden állítás mögé oda lehetne írni: TISZTELET A KIVÉTELNEK!]
A menekültkérdés kezelési módja – miközben ideiglenesen eltereli a figyelmet a hazai cigányság helyzetéről (is) – hozzájárul ahhoz, hogy a társadalmi feszültségek növekedésével csökkenjen a tolerancia, a be- és elfogadás, és hazai kisebbségekkel szemben is könnyebb legyen „felhergelni” a többséget.
- Kitaszított cigányként egészen Amerikáig
- Mióta divat a cigány?
- A cigányrabszolgaság mai napig érezteti hatását
- A cigány szó már nem jelentheti azt, hogy csaló
- A Magyarországi Cigányok Fóruma feljelentést tett Balog Zoltán miniszter ellen
Ijesztő helyzet ez, melyről – ha nem kapunk észbe – nem tudhatjuk, hogy hová vezet! Miközben a cigányságban – a cigányság egy részében – komoly szándék van arra nézvést, hogy szerves részévé váljanak egy működő társadalomnak, aközben fájón kevés az elfogadási szándék a többségben. Az általános- és középiskolai tananyagokban nem látom azokat az elemeket, amelyek kapcsán egy iskolapadban gunnyasztó cigánygyerek legalább egy-egy percre kihúzhatná magát, s büszke lehetne a népére… és ez nem a cigányok hibája. Ez sem a cigányok hibája!
- A cigányságról kérdezz cigány embert! – interjú
- Ezért legyél ma cigány!
- Magyar versek cigány nyelven
- Félek, úgy végzem, mint Petri
…éppen ezért nem is róluk szól ez az igénytelen kis gondolatfutam, hanem a többségi társadalomról, mely mintha nem venné tudomásul a cigányság kulturális törekvéseit, s nem akarná látni, mi az, amivel hozzájárultak az ország kultúrájához. Olyan, mintha a többség azt állítaná, hogy megvan a kisebbsége(i) nélkül. S olyan, mintha ez az egyre inkább magába záródó ország egyre mélyebbre süllyedne a saját félreértéseiben.
Ha valakinek megsérül, és fáj a lába, akkor egészében érzi rosszul magát, s nem arra vágyik, hogy levágják a sebzett végtagot, hanem arra, hogy meggyógyuljon. Persze, az is viszonylag ritkán fordul elő, hogy a szenvedő ember a sebzett szervet hibáztatja, a „fej” helyett
– igen, jól látjátok, olyan terepre tévedtem ezzel a hasonlattal, ahol már nincs befolyásom semmire: mindenki saját lelkivilágának megfelelően fűzheti tovább a gondolatot, de mindenki maga felel azért, hogy milyen eredményre jut.
Szemben azzal, amit a cím állított, nem a fenti szöveg szól „a mi cigányainkhoz”, hanem az alábbi vers, melynek szerzőjét nem ismerjük, a lapot ekkoriban már Komócsy József szerkesztette. A szöveg nyilván nem a magyar költészet csúcsteljesítménye, de nem is ez a fontos, hanem hogy százötvenegy évvel ezelőtt jelent meg a Füles Bagoly című rövid életű hetilap 10. számában. A címlapon!
