Birgül Oğuz: Hah! – Typotex Kiadó, 2016 – fordította Tasnádi Edit – 120 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2798-73-8

Nemrégiben a komolyzene kapcsán írtunk arról, hogy a teljes értékű befogadói élmény megszerzéséért meg kell dolgozni (persze, csak annak, aki nem akar kétdimenziós világban élni). Szerencsére a szépirodalomnak is létezik még (?) olyan szelete, ami többet kíván a betűk közötti összefüggések ismereténél. Jó példa erre a Morfium című regény, és legújabban – a könyvfesztiválra megjelent – Hah! című karcsú kötet.

Birgül Oğuz könyve nehezen adja meg magát, terjedelmével mintha fordított arányban lenne a súlya, s az egyszeri olvasó már a műfaj meghatározásánál is bajba kerül. Olyan, mintha kisregény lenne, vagy mégis inkább novellás kötet? Talán inkább tördelését elvesztett versként kellene olvasni? Szürrealista szabadvers? Morfondírozhat, aki akar, de miközben a könyv lapjain haladunk az ismeretlen cél felé, be kell vallani, hogy egy újszerű – bár nem előzmények nélküli – szövegfolyammal van dolgunk. S ha mindenáron kategóriák közé akarjuk szorítani, akkor azt mondhatjuk, hogy gyászszöveg… mindazzal, amivel a gyász az életben – és általában nem az irodalomban! – együtt jár.

…Allah nem szereti a gyermekeit. Allah ír, sötéten, de majd meglátjuk, hogy mindenki elolvassa-e? Én például nem olvasom el. Allah nem számol velem, hát én sem számolok vele. Pusztán egy fájdalom, ami összehoz a törzsemmel. Az emberi húsnál is nehezebb a szív fájdalma. És? Mindenkinek a maga szíve. A tenyeremben növekvő zsenge késsel is lehet üdvözülni, ráadásul, akkor, amikor kedvem tartja: minek hát beszélni róla. […] A fájdalom összehozza az embereket, de nem tartja együtt őket…

Cselekményről nem nagyon beszélhetünk, bár vannak események, történések, visszaemlékezések, párbeszédek. Mégis, mintha a nézőpont „gyásszal történő beszennyezése” felülírna, és eltorzítana mindent… Aki ismeri az ilyen, mindent elsöprő gyászt, az nyugodtan feledheti a feltételes módot, mert az tudja, hogy a gyász nem fájdalom. A gyász a fájdalomnál mélyebb, erősebb, az egész személyiséget magával rántó erő, mely felülír, átsatíroz mindent. A gyász olyasmi, amit az irodalom konvencionális eszközeivel nagyon nehéz közvetlenül megragadni, hiszen hétköznapi apró dolgok – egy kanál koppanása – olyan jelentőséggel bírhatnak, aminek értelme sem lehet; s a valóban fontos dolgok és személyek mintha egy furcsa vakfolt takarásában léteznének tovább.

Birgül Oğuz kisregénye könyve elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, miközben az, ami ebben a könyvben felbukkan, túl van irodalmon, és – gyászról lévén szó – túl van az életen is. És persze a jón és rosszon, az erkölcsi- és az értékítéleteken is túl van.

Az a mód, ahogy Birgül Oğuz a témához nyúl, nem példátlan, viszont az, amit a mélységes-mély gyász ürügyén a felszínre tud hozni, egészen elképesztő. Egy eddig járhatatlannak hitt járatlan út, melynek végére érve Olvasó sem mondhat többet:

Hah!