– Nyolc hónapos csecsemő voltam, amikor a szüleim 1942 nyarán Kees Hosra és a feleségére, Tinára bíztak. Az édesanyám csak valamivel később költözött utánam, végül az édesapám is ott bujkált. 1944 áprilisában a szüleimet elárulták, letartóztatták és végül deportálták. Ekkor nekem is mennem kellett – meséli a holland írónő Chaja Polak első, magyarul megjelent Salka – Egy anya portréja című könyve kapcsán, amelyben holokauszttúlélő édesanyjának állít emléket. Az írónővel személyesen is találkozhatnak április 21-én az Írók boltjában, valamint a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon április 23-án szombaton.
– Festőművészként kezdte a karrierjét, de 1989-ben megjelent az első könyve is. Azóta tizenkét művet publikált hollandul, amelyeket lefordítottak angolra, olaszra és németre is. Jól megfér egymás mellett a festés és az írás?
– Az az igazság, hogy manapság alig festek. Gyerekkori, titkos vágyam volt, hogy történeteket írhassak. Imádtam a svájci írónő, Lista Tetzner könyveit. Történetei a második világháború előtt és alatt játszódnak egy berlini bérházban, szereplői az ott élő gyerekek. Tetzner a sötét idők történelmét beszéli el könyveiben.
Akkoriban egyébként állandóan rajzoltam. Később jöttem rá, hogy azért, mert nem voltak „szavaim”, amelyekkel igazán kifejezhettem volna magam. Csak a képek.
– Ezért ment képzőművészeti egyetemre?
– Hogyne. A festményeimnek is ugyanaz a témája, mint a regényeimnek: a földi lét kibírhatatlanságáról szólnak, a szereplők pedig szinte kilebegnek a vászonról, főként az ölelkező szerelmesek. Ugyanakkor a magányt is megfestettem. Leginkább egy, az idegeneket, felnőtteket figyelő kisgyerek szemszögéből, akit nem értenek, mi zajlik benne. Az amszterdami Gerrit Rietveld Academie-n diplomáztam, főként Amszterdamban és Hágában voltak kiállításaim, de a ceruzámat végül 1988-ban tollra cseréltem.
– Ahogy az első, magyarra lefordított, Salka – Egy anya portréja című regényében is írja, szüleivel együtt 1942-től a holland ellenállóként is tevékenykedő Kees Hos festőművésznél bujkáltak Rijswijk városában. Az édesapjával csak akkor találkozhatott, amikor néha előjött a rejtekhelyéről, az édesanyját viszont gyakrabban láthatta. Többek között akkor, amikor Kees Hos sietve megfestette róla azt a portrét, amivel a könyv is indul. Önnek hogy sikerült megmenekülnie?
– Nyolc hónapos csecsemő voltam, amikor a szüleim 1942 nyarán Kees Hosra és a feleségére, Tinára bíztak. Az édesanyám csak valamivel később költözött utánam, végül az édesapám is ott bujkált. 1944 áprilisában a szüleimet elárulták, letartóztatták és végül deportálták. Ekkor nekem is mennem kellett, mert Kees Hos is börtönbe került. Szerencsére az ellenállók öt hónap után kiszabadították. Ahogy később elmesélték, az ellenállók eljöttek értem és elvittek egy biztonságosabb helyre. Családról családra hurcoltak, hogy megmenekülhessek. Így ment ez, hónapokig.
– És ahogy a regényében is írja, a nácik elkövettek akkor egy „hibát”…
– Engem csak azért nem tartóztattak le, mert úgy tudták, a szüleimnek egy kisfia van. Így amikor Tina az édesanyámnak vallotta magát, elhitték.
– A szüleit 1944-ben deportálták: az édesapja nem élte túl, az édesanyja viszont megmenekült Auschwitzból. A haláltáborból hazatérve új életet kezdett, újra férjhez ment és szült még két gyermeket. Megalapította az Auschwitz Bizottságot, amely azóta is egy nemzetközileg elismert, létező szervezet. Édesanyja, Anna-Sara Fels Kupferschmidt egy rendkívül erős asszony volt, más túlélőkkel együtt egy egész generáció szimbóluma. Auschwitzban összebarátkozott két fiatal francia nővel, akikkel életre szóló barátságot kötött. Hármójuk különleges kapcsolatát az „À la vie” című filmben dolgozta fel Jean-Jacques Zilbermann rendező. Ön is részt vett a filmkészítésben?
– Anyám valóban egy nagyon erős, bizakodó és az igazságot kutató asszony volt, aki mindig segíteni akart az elesetteken. És figyelmeztetni akarta a világot. Optimista, reményteljes volt, bízott abban, hogy egy jobb világ következik. A Salká-ban több jelenetet is szenteltem hármójuk nem mindennapi barátságának, amely halálukig tartott. Csodálatos, hogy az ő gyermekeik is jó barátokká váltak később: A forgatás ideje alatt Jean Jacques Zilbermann közelében voltam, aki a két francia túlélő barátnő közül az egyikőjük, Helene Zilberman fia. A könyvet egyébként már jóval a film elkészülte előtt megírtam, úgy éreztem, el kell mesélnem az anyám történetét.
– Nemrégiben jelent meg a „Húsz perc” című regénye, amely szorosan ehhez a témához kapcsolódik.
– A könyv főszereplője Paulette Mayzels, a másik francia nő, akivel anyám Auschwitzban találkozott. Paulette kisbabáját a koncentrációs táborban ölték meg. Erről a kibírhatatlan helyzetről, a további megpróbáltatásairól szól a Húsz perc. Hogy hogyan képes szeretni egy anya a háború után született új lányát.
– Egy interjúban egyszer azt mondta, az édesanyja inspirálta önt legjobban. A Salka korunk egyik nagyon fontos regénye, amely érzékenyen és hitelesen mutatja be a 20. század történéseit, mélyen megérinti az embert. Mit gondol, a történelem tényleg ismétli önmagát, megint megtörténhet a Holokauszt?
– A Salka az egyetlen könyv, amely az anyámról szól, noha ő több regényemben is szerepel. Megtartottam viszont azt a szabadságot, hogy úgy ábrázolom, ahogy akarom. És ahogy azt az adott történet megkívánja. Valóban hatalmas hatással volt rám. Rám és az írásaimra. Ugyanakkor meg akartam írni a modern történelem legszörnyűbb, legvéresebb és legszégyenteljesebb évszázadát is, amelyben élt.
Visszatérve a kérdésére, ez roppant összetett dolog. A híres angol történész, Timothy Snyder azt mondja, igen, mindez akár újból megtörténhet. A világszerte tapasztalható fajgyűlölet, az intolerancia, a rasszizmus, és a virágzó antiszemitizmus roppantul aggaszt. Úgy, ahogy a világban manapság is zajló háborúk. És én kevésbé vagyok optimista, mint az anyám.
Chaja Polak április 23-án szombaton dedikálja Salka című könyvét a Park Kiadó standjánál (B19) 12.30– 13.00 között a Könyvfesztiválon.
