Erdélyi Gábor Hordozó című kiállítása,2016.03.17. – 2016.04.23., Horizont Galéria, 1066 Budapest, Zichy Jenő u. 32.
Deák Csillag
Lehet ezt még überolni?
Jó egy évvel ezelőtt láttam Erdélyi Gábor kiállítását a Godot Galériában, nem kellett sokat várnom a következőre. Lehet ezt még überolni? – tettem fel a kérdést a korábbi írásomban. Talán Erdélyi Gábor iróniájából ered, nem kell a festészetet komolyan venni. Csak lazán és könnyedén, humorral szemléljük a falsíkokra helyezett képeket. Most nem megvasalt sarkú képek előtt állok a Hordozó című kiállításon. A képek háttere változott meg, kiegészítői színes szövetek, selymek. Következetesen folytatja útját, kitérőnek hat, holott most mélyed el a monokróm világában, hogy az mennyire színes tud lenni.
A hordozó dicsérete? Minden lehet hordozó. Malevics fekete négyzete után a fehér vászon, vagy selyem felmutatása, nem lenne ütős. Mintha egy fordított sztriptízt látnánk. Két rózsaszín négyzet néz ki a képből, ha figurának látjuk (én annak látom), szája nincs, és mintha összevonná a szemöldökét. A taft anyag sokatmondó, méghozzá színjátszó. Aztán zöldmintás pamutvászon kandikál ki, vagyis kilóg a monokróm tábla alól. Foszlik az anyag, nincs eldolgozva, de nincs nagy baj, plexi dobozban fulladozik a kép, illetve védett, csak tekintetünktől nem. A következő szürke képet a halvány rózsaszín szatén, mint a hatvanas évek giccses fényképeit, széle hullámosra vágottan öleli körbe, mégse tini lányok emlékkönyvére gondolunk. Majd újabb retro érzés, a kék-piros karika mintás pamutvászon, mint egy itt felejtett otthonka mutatja magát, világok találkoznak, nem csoda, hogy foszlik.
Van olyan kép, ahol csak a festett, lila színű tábla sarkán türemkedik ki a selyem, harcol a művésszel, meg akarja mutatni magát, és van ahol sikerül elbújnia a hordozónak, a resztlinek, a maradék anyagnak. A blikkfang a kockás szatén keret, a selyem lehetne akár egy bohóc, vagy Harlekin ruhájából való, magára vonzza a tekintetet, feltűnő, uralkodik a holdudvar. Ha lenne benne zöld szín is, akkor a svájci gárda egyenruhája is eszünkbe juthatna, bár az csíkos, ez is farkasfogasan levágott anyag és nem foszlik, a bohóc mindent kimondhat, nem éri bántódás. Hol ér véget a kép, hol kezdődik a vászon, a keret, a színek öltik magukra a jelmezeket, a színek válnak bohóccá, Harlekinné.
Átvitt értelemben a holdudvar valaminek vagy valakinek a közvetlen környezete, hatóköre. Erdélyi Gábor csele, hogy a szövet, selyem mégis mögöttes értelmet nyer, kvázi maszkká válik, a mellékest emeli rangra, fényre, színét hangsúlyozza, ellenpontot hoz létre a monokróm színéhez képest. Párbeszéd jön létre a monokróm és a vászonná váló szövet, selyem közt, anyagi párbeszéd. A megszólíttatás szándékos, szerkesztett, nem számít, hogy miként jött létre, a végeredményt látjuk, egyfajta összhatást, egybelátjuk a szövetet, selymet és színét, mintázatát a monokróm felülettel. Felület felesel felülettel. Egyik sem hazudik, egyik sem válik az igazság bajnokává, de nem semlegesek egymással szemben. Örökre szól a csata, örökre szól a párbeszéd.
Erdélyi képei drámák is, megdől a kép primátusa, elsődlegessége. A régi korokban a képek rámái nemes anyagból készültek, borsos áron, aranyozottan a kép tulajdonosának gazdagságát hirdették. Erdélyi fittyet hány a gazdagságnak, a hivalkodásnak, ha maga hivalkodó módon is jelzi, nincsenek határok, ha vannak is, átjárhatóak, se vége, se hossza a képnek, a tér mindenütt folytatódik, a kép beleolvad a világba, a semmibe. Nincs alárendelődés, egymás mellett van a monokróm kép és a selyem, a szövet, mellérendelődés van. Birkás Ákos legutóbbi kiállítása jut eszembe, Az egész és a maradék. Erdélyi talán még elvontabbá teszi a megoldhatatlan ellentétet, vagy szembetűnőbbé.
Azon elmélkedtem a kiállítást nézve, miért csak egyes képeket bujtatott átlátszó boxokba, mintha attól félne, a resztli tovább terjed, a fejére nőhet, határt kell szabnia neki. Valóban nem lehet ezt überolni? Várom Erdélyi következő kiállítását.
Kölüs Lajos
A Pravdánál sohasem tévednek
Cím nélkül találnak gazdára Erdélyi Gábor képei, mintha palackposták lennének, csak nem kell a tengeren át hánykolódniuk, hogy célba érjenek. Célba érnek a véges kiállítótérben. Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót, énekeltük egykor, Best of Communism. Van valami irracionális, propagandisztikus gesztus a monokróm festmények díszítésében. Erdélyi selyembe burkolja alkotásait, ragyogtat éleket, sarkokat, szegélyeket. A monokróm vászon, akár egy nemes állatbőr (tigris, leopárd, medve) különös, élethű szövet, selyem anyagán pihen. Színes és aprókockás szövet, mint egy képkivágás, fészekként öleli körbe a monokróm, szürke felületet.
Girland, valami dekortrend az, amit szemlélünk? Erdélyi képei koszorús költők szimbólumai? A girland (másképpen feszton) virágfüzér, koszorú is, élő- vagy művirágból és zöld levelekből álló, hullám- vagy csavarvonalú füzér, legalább két ponton látszódik, hogy feltűzött. Szakad a szál az egyik monokróm festményt szalagként körbefutó, fehér alapon halványzöld tappancsos mintázatú anyagon. A törvény szövedéke mindig felfeslik valahol? Egy másik kép sarkaiból zöld szövet kandikál ki, akár rügy is lehetne, levélkezdemény, jön a tavasz. Tavaszi szél vizet áraszt… Két rózsaszín monokróm kép világos barna, gyűrődő anyagról néz vissza a nézőjére. Barbie baba szeme, vagy két női mell szimbolikáját látni? A monokróm ünnepén és temetésén vagyunk? Újra jön a barokkor a fesztelen dísszel, frázisokkal? Még inkább a paróka jön? Erdélyi így reklámozza vásznait, dekorál? Már csak a led világítás hiányzik a képből.
Holdudvar, jut eszembe. A Holdhoz egy koncentrikus kör alakú fénykarima társul, amit a felhők vízcseppjeinek vagy jégkristályainak fénytörése idéz elő. Erdélyi szándékosan torzít, félre siklatja tekintetünket, mintha nem is a monokróm felület lenne a fontos, hanem valami mellékes szál. Mellékvágányra visz bennünket a festő? A szövet, a selyem és a monokróm kép társítása olyan összhatást kelt, mintha a kép egy másik kép része lenne, és ez elsősorban a háttér anyag színéből adódik, amely sohasem fehér vagy fekete, hanem valamilyen színmintázatot hordoz, egyívású lesz a képpel, eldönthetetlen, most melyik a fontos, melyik a lényeges, mert egyszerre mindkettő az. Szimbiózis jön létre, ikerpár alakul, látni is, hogy a monokróm kép sarkai hol mélyednek, süllyednek, kapaszkodnak a szövetbe.
Erdélyi diszharmóniát hoz létre, mozgalmassá téve a kép felületét. A díszítés sohasem lehet öncél, hanem csak a cél és anyagszerűség követelményeinek nyomatékosabb kiemelésére szorítkozhatik – írta Lyka Károly (A modern építőművészet és budapesti bérházak, Művészet, Első évfolyam, 1902., második szám, 93-104. o.) Erdélyi díszítése foglalat is meg nem is, átjárható, átlátható, széles vagy keskeny, elomló, foszló vagy feszes, jelentőségét mindig a monokróm kép által kapja és nyeri el. A kölcsönhatás módja, formája az, ami mégis természetessé teszi a látványt, azaz ha meglepő is, szemünk rácsodálkozik a látványra, felfogjuk, hogy az értelem felé nyit a kép, a forma, és nem engedi, hogy a látszat váljon uralkodóvá, hogy itt a semmi emelkedik az égbe.
A díszlet előttünk van, a színpad is. A monokróm szürkesége felragyog, rávetül a fény a kép felületére, sarkára, szélére. Álom és valóság kettőse bontakozik ki, és a valahova tartozás érzése és váratlansága, meglepetése. A szerkezet megáll a lábán, működik és hat. Sztahanovnak, amikor híres ember lett, elírták a nevét, hiába kérte, javítsák ki. Sztálin elvtárs válasza: A Pravdánál sohasem tévednek. Szerencsénkre nincs többé munkaverseny, a tévedhetetlenség is illúzió, szabadság van, és a művész szabadon alkothat. Erdélyi a monokróm vászon gerincét (szélét és hosszát) gondolja újra. Szélből, hosszából lobogót! Nincs zárt világ, csak nyitott világ van. Erdélyi bármelyik képe, képsarka címlapfotó lehetne. A monokróm (világ és virág) káprázata.
