Hazaúton semmi baj nem történt. A kenyér békésen viselkedett, de én mégsem tudtam teljesen megnyugodni. Úgy éreztem, mintha egy idegen lény lakna bennem, ezért hazaérve rögtön bekuporodtam a sarokba, és csak tapogattam a hasamat. Úgy éreztem, mintha az ujjaim utálatos kenyérdudorokat tapintanának. Ezek mostantól ott maradnak? Ezeket talán mégsem lehet megemészteni!
Anyámnak kimondhatatlan jókedve volt.
– Ma elkapott a hév, és megsütöttem egy egész őzet – mondta. – Remekül sikerült, olyan ropogós, hogy összefut az ember szájában a nyál. Gyere enni, fiam. Salme már evett belőle, és nagyon megdicsérte. Igaz, Salme?
Salme fáradt pillantást vetett rám az asztal mögül.
– Anyu hizlal engem – mondta panaszosan. – Állandóan újabb ada-gokat szed nekem. Látod ezt a halom húst? Pedig már megmondtam neki, hogy nem bírok többet enni, és vigye előlem, ahová csak akarja.
– Miért is vinném, később úgyis megeszed – magyarázta vidáman anyám. – Egy kicsit rápihensz, és majd utána nekilátsz. Hiszen olyan finom, és egész álló nap sütöttem.
– Nem tudok ennyit magamba tömni! – panaszolta Salme. – Kipukkadok!
– Ne viccelj, pár húsdarabkától senki nem pukkad ki – legyintett anyám. – Hiszen mondom én, hogy nem kell azonnal megenned. Ráér később is!
– Holnap!
– Dehogy holnap! Holnap friss ebédet készítek. Persze hogy ma eszed meg, csak egy kicsit később.
– Egy kicsit később én le fogok feküdni.
– Hát majd eszel lefekvés előtt. Leemet, gyere már ide! Szedek neked is.
Anyám akkora kupac húst halmozott a tálamra, hogy úgy nézett ki, mintha egy egész őz heverne ott, vagy egy nagy madár ülne a fészkén, és költené a tojásait. Óvatosan keltem fel a sarokból, vigyázva, hogy a hasamban rejtőző kenyérdarabot ne rázzam ki a helyéből, és az asztalhoz ültem, jól tudva, hogy úgysem bírok semmit sem enni – a gyomrom olyan érzékeny volt, mintha valaki belülről összekarmolta volna.
– Anyám, én nem kérek enni – mondtam panaszos hangon.
– Miféle beszéd ez? – csodálkozott anyám.
– Egyél csak, egyél – nógatott Salme is epésen. – Miért csak nekem kell elhíznom?
– Dehogy hízol te el – tiltakozott anyám, és közelebb taszigálta hozzám a húsos tálat. – Vegyél már Leemet, vedd el azt az egész combot, és edd meg az egészet! Nézd csak, milyen szép, tiszta színhús!
– Anyám, én nem bírok enni – mondtam, és szörnyen megsajnáltam magam. Az utálatos kenyér ott tanyázott a gyomromban, engem gyötörve, és a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy mikor szándékozik eltávozni onnan. Az anyám sütötte hús ínycsiklandóan illatozott, és szerettem volna megkóstolni, nagyon szerettem volna, de egyszerűen nem volt hozzá merszem. Kevésen múlt, hogy sírva nem fakadtam az önsajnálattól. Hirtelen úgy éreztem, hogy a halálomon vagyok.
– Anyám, én kenyeret ettem – nyöszörögtem szívtépő hangon.
Úgy bámult rám, mint akit fejbe vágtak egy husánggal.
– Mit ettél? – kérdezte.
– Te kenyeret ettél! – kiáltott fel Salme, és elfintorodott. – De undorító! Mint valami falusi!
– Anyám, az a kenyér még mindig a gyomromban van! – mormogtam, és könyörögve néztem rá. Vajon meg tud menteni, tud rajtam segíteni?
Anyám viszont nem úgy nézett ki, mint aki engem sajnál – saját magát sajnálta.
– Te kenyeret ettél! – mondta sértődött hangon. – Vagy úgy! Én egész álló nap sütöm neked az őzet, mert finom vacsorát akarok készíteni a fiamnak, olyan finomat, amitől összefut a szájában a nyál, de te ahelyett valahol kenyeret eszel. Talán nem ízlik a főztöm? Hiszen úgy igyekszem! A legjobbat akarom nyújtani neked, erre te kenyeret eszel! Gondolom, az jobban ízlik neked, mint az én odaadó szere-tettel sütött őzem!
Lerogyott az asztalhoz és sírva fakadt.
