Az ember, aki beszéli a kígyók nyelvét

kígyók Andrus Kivirähk

Kenyeret enni férfihoz méltó hőstett! – ezzel a címmel közöltünk recenziót Andrus Kivirähk regényéről, de akkor homályban hagytuk, hogy miért lenne ez hőstett. Most, hogy már biztosan tudjuk, hogy a szerző március 22-én Budapestre és 23-án Szegedre látogat, feltárjuk a titkot.

 Andrus Kivirähk A regény 11. fejezetéből vett részlet:

Az erdőbe érve leroskadtunk a mohára, és jó darabig csak szó nélkül ziháltunk. Egyedül Ints nem tűnt zaklatottnak, ő keresett egy napsütéses helyet, és karikába tekeredett.

– Mi ütött ebbe az emberbe? – kérdezte végül Pärtel.

Egyikünk sem tudta a választ. Végül Ints szólalt meg:

– Mi ütött volna belé? Azok ott a faluban mind ilyenek. Apám is azt beszéli, hogy ha megpillantanak egy kígyót, akkor rögtön nekiesnek. Olyanok, mint a sünök.

– Megesznek benneteket? – kérdezte Pärtel.

– Csak azt próbálják meg! – sziszegte Ints. – Én magam vájtam volna a fogamat abba az alakba, ha Leemet közénk nem ugrik.

– Kettétörte volna a gerincedet, még mielőtt megmarhattad volna – mondtam. Első alkalommal értettem meg, hogy milyen veszélyes is lehet egy ember a viperákra.

Az erdőben élve ez eszembe sem jutott. Itt az emberek és a kígyók testvérként élnek, és senki sem emelt még kezet egy viperára. Arról beszélni, hogy az ember árthat-e a kígyónak, ugyanannyira tűnt értelmesnek, mint arról elmélkedni, hogy egy tölgy megtámadhat-e egy nyírfát. A viperák és az emberek között örök béke honolt. Most azonban megtapasztaltam, hogy semmi sem örök, és egyetlen botütéssel meg lehetne ölni egy viperát. Nem tudtam mit tenni ellene, de egészen más szemmel tekintettem most Intsre. Milyen törékeny volt! Csak a méregfogait kell elkerülni, és attól kezdve képtelen megvédeni magát azoktól, akik nem ismerik a kígyók szavát, de hosszú bot van náluk. Szinte rosszul lettem. Lelki szemeim előtt Ints már kettétört gerinccel hevert. Elfordítottam a tekintetemet.

Ekkor vettem észre, hogy még mindig a kezemben tartom a cipót. Első gondolatom az volt, hogy a mocsárba hajítom Johannes ajándékát, és undorral leejtettem.

– Mi az? – kérdezte Pärtel. – Elhoztad a kenyeret?

– Egyszerűen a kezemben maradt – védekeztem.

Pärtel közelebb húzódott, és az ujjával óvatosan megtapogatta a kenyér rücskös, barna héját.

– Megkóstoljuk? – kérdezte.

– Ne! – kiáltott fel Hiie. – Ne kóstoljuk meg! Kenyeret nem szabad enni! Apám nem engedi! Anyám azt mondta, hogy mérgező!

– Mérgezőnek biztos, hogy nem mérgező, mert az én apám is ezt ette, mielőtt meghalt – mondtam, de egyből rájöttem, hogy ez elég kétértelműre sikeredett, és a legkevésbé sem hangzott biztatóan. – Mármint nem a kenyérevésbe halt bele – tettem hozzá sietve. – Az anyám is megkóstolta a kenyeret, tőle hallottam, hogy utálatos íze van. De azért nem öl meg. Azok ott a faluban is állandóan ezt eszik.

– Nézd is csak meg, milyenek – szólalt meg Ints. – Talán pont a kenyér bolondítja meg őket.

– Hiszen nem eszünk sokat – érvelt Pärtel. – Épp csak megkóstoljuk. Egy ilyen csodadolgot csak ki kell próbálni!

– Fiúk, szépen kérlek benneteket, ne egyetek belőle! – erőszakoskodott Hiie, a rémülettől kikerekedett szemekkel. – Féltelek titeket! Veszélyes!

Hiie rémülete döntötte el a dolgot. Elvégre meg kellett mutatnunk neki, hogy mi semmiféle kenyértől nem félünk.

– Csak egy kis darabkát – mondtam. Enyhén reszkető kezekkel törtem a kenyérből. Kicsit valóban ijesztő volt kipróbálni ezt a tiltott étket. Mit tesz majd velünk? Talán megcsípi a nyelvünket, mint a csalán? Esetleg felfordul tőle a gyomrunk? De már Pärtel is letört magának egy darabot, és mindketten két ujjunk közé csippentve tartottuk a magunk adagját. Egymásra néztünk, aztán nagyot sóhajtva a szánkba dugtuk és gyorsan csócsálni kezdtük.

Mindenesetre nem csípte a nyelvünket, és hányingerünk sem lett tőle. De íze sem volt ennek a kenyérnek. Olyan száraz és utálatos volt, mint a fakéreg, amit ugyan a végtelenségig rághat az ember, de lenyelni akkor is bajos.

Hiie és Ints meredten figyelt bennünket, Hiie rémülten, Ints rosszallással.

– Na milyen? – cincogta Hiie.

– Nem rossz – mondtam hősiesen. – Teljesen ártalmatlan.

– Igen – erősítette meg Pärtel. – Egészen ehető.

– De többet tényleg ne egyetek belőle! – kérlelt minket Hiie.

Valójában nem is akartunk enni belőle többet, de kínosnak tűnt egyetlen kicsi falattal beérni, ezért Hiie kérésével mit sem törődve, újabb darabokat törtünk magunknak, és azokat is elkezdtük csócsálni.

Különös büszkeség töltött el: kenyeret ettünk. Annak a titokzatos és tiltott, ráadásul egyáltalán nem valami jóízű dolognak a rágcsálása férfihoz méltó hőstettnek tűnt. Egy gyerek nem tudott volna ilyet véghezvinni, egy gyerek rögtön kiköpte volna ezt az íztelen pempőt, de nekünk arcizmunk sem rándult, és végül bátran lenyeltük a kenyeret. Ebből pedig az következett, hogy már nagyok voltunk. Nem kisfiúk, hanem valódi férfiak.

Egymás bátorságán felbuzdulva és újabb hőstettekre törve, most már egyre nagyobb falatokban tömtük magunkba a kenyeret.

– Vegyél te is – kínálta Hiiét Pärtel. – Na, kapj be egy darabot!

– Nem kérek – ellenkezett Hiie.

– Vegyél, vegyél! – mondtam én is tele szájjal. – Hiszen te sem vagy már kisgyerek, úgyhogy igazán kipróbálhatod. Mit árthat neked egy darabka? Sem apád, sem anyád nem tudja meg. Majd forrásvízzel alaposan kiöblítjük a szánkat, és akkor még a szaga is eltűnik.

– Nem merem – suttogta Hiie. Azért az ujjával már meg merte érinteni – kezdetben finoman, de aztán erősebben is megnyomta. Mivel a kenyér nagyon puha volt, Hiie ujja áthatolt a héján, és belefúródott a kenyérbélbe. Hiie felsikoltott, kirántotta az ujját, és a háta mögé dugta a kezét.

Kinevettük.

– Te meg mit sikoltozol? – kérdeztem. – Nem harap! Inkább te harapj bele! Nem vagy már kisbaba!

Hiie megrázta a fejét.

– Most mit butáskodsz?! – unszolta Pärtel. – Teljesen ártalmatlan.

Letörtem egy darabot a kenyérből, és Hiie kezébe nyomtam.

– Na, egyél már!

– Most mit erőltetitek? – szólalt meg Ints. – Egyétek csak ti a szarotokat. Nézzétek milyen undorítóan néz ki! Barna, mint a jávorszarvasgané! Talán szarból is készítik? Nektek, embereknek, mindig mindent ki kell próbálnotok? Egyetek inkább áfonyát.

– Nem szarból csinálják – vitatkoztam. – Anyám mesélte, hogy a kenyér valami növény szárából készül. Ez állítólag borzasztó nehéz és vesződséges munka, mert azokat a szárakat még ki kell verni, meg kell őrölni, és még mit tudom én, mi mindent kell velük csinálni. Végül berakják őket a kemencébe, és kész is a kenyér.

– Nem mindegy, hogy szar vagy szár? – válaszolta Ints. – Nem is tudtam, hogy füvet esztek, mint az őzek.

– Azért esszük, mert érdekes – mondta Pärtel. – Ki kell próbálni az új dolgokat is. Ha nem kísérletezel, akkor honnan tudhatnád, hogy valami jó?

– Szóval jó?

– Nem, de…

– Mégis megeszitek. Rendben, kipróbáltátok, de most már hagyjátok abba.

– Azt szeretnénk, hogy Hiie is kipróbálja – mondtam. – Vegyél, Hiie! Nem lesz tőle semmi bajod. Elvégre nem marad a hasadban, később úgyis kikakálod.

– Biztos vagy benne? – tudakolta Hiie.

– Persze. Próbáld ki! Csak egy kis darabot!

Hiie megtörten nézett rám, majd összeszorította a szemét, és bedugta a szájába a kenyérdarabot. Egy darabig lélegzet-visszafojtva rágta, s közben folyamatosan fintorgott az undortól.

– Na! – ujjongtunk. – Nem is volt olyan rossz, ugye! Csak lement!

– Igen – mondta Hiie. – Le.

– Vegyél még!

– Nem, nem! – rázta meg gyorsan a fejét. – Nekem elég volt! Többet nem kérek. Már most is olyan furcsa érzés van a hasamban. Nektek nincsen?

Egy pillanatra elhallgattunk, és igyekeztünk megfigyelni, hogy milyen érzés van a hasunkban. Tényleg valahogy különös volt. Elképzeltük, ahogy a kenyérdarabok, mint valami hívatlan vendégek, a gyomrunk közepén hevernek. Eléggé kellemetlen érzés volt. Végső soron mit tudtunk mi a kenyérről? Az, hogy nem kiáltozott a szánkban, meg hogy nem csípte ki az ínyünket, még nem jelentette azt, hogy a gyomorban is jól viselné magát. Talán mégis megbetegszünk tőle? Lehet, hogy van valami olyan trükkje a kenyérevésnek, amit mi nem ismerünk? Esetleg helytelenül fogyasztottuk? Becsületszavamra, abban a pillanatban cefetül éreztük magunkat.

– Azt hiszem, hányni fogok! – szólalt meg hirtelen Hiie, és a fák mögé futott, ahonnan aztán öklendezés hangja hallatszott.

Ez eléggé lehangolt bennünket. Valami baja csak lehetett ennek a kenyérnek, ha Hiiét hányásra késztette. A jávorszarvashúsnak sohasem volt ilyen hatása. Ugyanakkor majdhogynem irigyeltük is a lányt, mert a gyanús kenyérdarab kétségkívül eltávozott a testéből, míg nekünk továbbra is hordoznunk kellett a terhünket, és sejtelmünk sem volt, hogy végül mit fog művelni velünk. Hiie elődugta izzadt és boldog arcocskáját a fa mögül.

– Most hazamegyek – mondta, és eltűnt.

– Én is megyek – jelentettük ki egy emberként Pärtellel, és mindketten elbotorkáltunk a magunk kunyhója felé, kezünket aggodalmasan a hasunkon tartva – hogy rögtön észrevegyük, amint a bolond fejjel bezabált, elvetemült kenyér rakoncátlankodni kezd.

Lapozz!



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!